ÉVES RENDES KÖZGYŰLÉSÉRE

Időpont: 2025. május 31. (szombat) 11:00
Helyszín: Asszonyház (1011 Budapest, Hunyadi J. u. 9. – bejárat a Jégverem u. felől).

Amennyiben a tagok létszáma nem éri el az 50% + 1 főt, a megismételt közgyűlést – változatlan napirenddel és helyszínen – 2025. május 31-én, szombat, 11:30 órára hívjuk össze, amikor már a megjelentek számától függetlenül határozatképes a közgyűlés.

NAPIRENDI PONTOK:
1. A Közgyűlés levezetőelnökének megválasztása – határozathozatal
2. A Közgyűlés jegyzőkönyvvezetőjének megválasztása – határozathozatal
3. A Közgyűlési jegyzőkönyv hitelesítőinek (2 fő) megválasztása – határozathozatal
4. Az Elnökség 2024. évi beszámolójának elfogadása – határozathozatal
5. A 2024. évi közhasznúsági jelentés ismertetése és elfogadása – határozathozatal
6. A 2025. évi programtervezet ismertetése, elfogadása – határozathozatal
7. Az Egységes szerkezetbe foglalt 6. sz. Alapszabály jóváhagyása – határozathozatal
8. Egyebek – határozat nem hozható

Megtisztelő jelenlétére feltétlenül számítunk!

Részvételi szándékát kérem, jelezze az asszonyszovetseg.iroda@gmail.com e-mail címre.

Tisztelettel kérem Szövetségünk egyéni és szervezeti tagjait, hogy amennyiben nem kívánják tagságukat tovább fenntartani, lemondó nyilatkozatukat írásban, aláírásukkal, dátummal ellátva, a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége asszonyszovetseg.iroda@gmail.com e-mail címére megküldeni szíveskedjenek.

Mindazok, akik továbbra is a MAESZ tagjai kívánnak maradni, azoktól kérem, hogy amennyiben azt még nem tették meg, a Közgyűlés alkalmával a 2025. évi tagdíjukat befizetni szíveskedjenek. Átutalással is van mód a tagdíjfizetésre a MAESZ 11704007-20208516 bankszámlájára.

Az Elnökség nevében:

Szőnyi Kinga elnök

Budapest, 2025. május 20.

– Az orosz-ukrán háborús konfliktus kirobbanása óta több mint egy év telt el, és továbbra is nagy szükség van az összefogásra és a politikai érdekeken felülálló emberbaráti együttműködésekre. A háború legnagyobb szenvedői az apa nélkül otthon maradt családok, asszonyok és kisgyermekek. Így a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Közgyűlés elnökeként, ám főleg családanyaként, összefogva a Magyar Asszonyok Érdekszövetségével és a Kiss Kata zenekar névadó énekesével egy hónappal ezelőtt meghirdettük az Asszonyok a békéért karitatív tevékenységünket. A mai napon pedig ennek keretében útjára indítjuk első adományunkat, egy olyan eszközt, amely az egyik ukrajnai, kárpátaljai iskola ivóvízellátását biztosítja majd – mondta az adománygyűjtés részleteiről szólva Bánné dr. Gál Boglárka. – Ez az adományunk karitatív akciónk első pilléréhez járul hozzá, miszerint a Kárpátalján lévő oktatási intézményekben tanuló magyar és ukrán gyermekek jelenlegi iskolai körülményein kívánunk javítani, az ehhez szükséges eszközöket eljuttatva a rászorulókhoz. Ugyanakkor ismét szeretnénk ráirányítani a figyelmet mozgalmunkra, minden nő, feleség és családanya hallja meg hangunkat, csatlakozzon hozzánk a közösségi médiában, és támogassa adománnyal céljainkat – tette hozzá a vármegyei közgyűlés elnöke.

Az újonnan megalakult misszió első pillére az adománygyűjtés, melynek koordinálását a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége vállalta fel, annak menetéről, technikai tudnivalóiról Szőnyi Kinga, az Asszonyszövetség elnöke adott tájékoztatást. – A Magyar Asszonyok Érdekszövetsége az OTP Banknál vezetett 11704007-22040932 számú elkülönített számlájára várja az adományokat. A közösen életre hívott Asszonyok a békéért misszió legfőbb célja az orosz-ukrán konfliktus azonnali békés rendezése melletti kiállás, ehhez az Asszonyok a békéért Facebook oldalunkon lehet csatlakozni– utalt arra beszédében Szőnyi Kinga, hogy az eszköz vagy pénzadomány mellett elvi kiállással is lehet támogatni a kezdeményezést. Az adománygyűjtésről szólva pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Kiss Kata énekesnő révén folyamatos a kapcsolatuk Ukrajnával, így pontosan tudják, mire van szüksége a helyi oktatási intézményeknek. – Így került beszerzésre ez a vízszivattyú is, amely egy iskolaépület ivóvízzel való ellátását biztosítja majd – hívta fel a figyelmet Szőnyi Kinga.

Kiss Kata énekesnő zenekarával nemrég 100 állomásos kárpátaljai turnén vett részt, és most is tartja a kapcsolatot a kint élőkkel. – Az egyik oktatási intézmény igazgatója keresett meg, hogy az épületen belüli ivóvízellátást segítsük, mert most már nagyobb gondot okoz, hogy szomjaznak a diákok, mint az, hogy hideg van az épületben. Sajnos a háború miatt odakint nehezen lehet hozzájutni ipari-műszaki eszközökhöz, ezért is vállaltuk mi ennek az eszköznek a beszerzését, amelyet a vármegyei közgyűlés elnökének felajánlásából vásároltunk meg, és amelyet még a mai napon kiszállítunk Ukrajnába – ismertette Kiss Kata énekes az adományozás történetét.

Asszonyok a békéért számlaszáma: 11704007-22040932
Csatlakozás a kezdeményezéshez: https://www.facebook.com/asszonyokabekeert

A békemisszióhoz az Asszonyok a békéért Facebook oldal követésével lehet csatlakozni:

www.facebook.com/asszonyokabekeert

Pénzadományok utalására, befizetésére a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége OTP Banknál vezetett 11704007-22040932-00000000 számú elkülönített bankszámlájára van lehetőség.

Külföldről érkező pénzadományok esetében:

IBAN: HU37 11704007-20208516-00000000, SWIFT KÓD: OTPVHUHB.

Kérjük, hogy amennyiben egyetértenek a kezdeményezésünkkel, támogassák az „Asszonyok a békéért” missziót, és vigyék hírét a Kárpát-medencében, szerte Európában és a nagyvilágban, hogy minél többen fejezhessék ki az azonnali béketárgyalások megkezdése és az azonnali tűzszünet iránti akaratukat!

Szőnyi Kinga    Bánné Dr. Gál Boglárka    Kiss Kata

33 éve, 1990. február 7-én hunyt el Karády Katalin, a humanista művész

Családi háttér

Karády Katalin, eredeti nevén Kanczler Katalin 1910. december 10-én született Budapest egyik nyomornegyedében, egy hétgyermekes munkáscsaládban. Édesapja cipészsegéd volt, akinek despotikus hajlama igencsak meghatározó volt abban, hogy Karády milyen felnőtté vált, milyen szenvedélyei voltak.

Karády Katalin 1941-ben írta meg első és egyetlen visszaemlékezését arról, hogyan vált színésznővé, valamint, hogy milyen családi környezetből érkezett a siker csúcsára. Ebből a visszaemlékezésből egy szomorúsággal, de mégis vágyakkal teli, szeretetre és megértésre vágyó, őszinte fiatal nő portréja rajzolódik ki előttünk.

A család tehát, amelybe született, nem az a közeg volt, amelyre azt szoktuk mondani, hogy boldog gyermekkort biztosított. Minderről 31 évesen így vallott:

„A Kanczler-lakásban megjelenésem után pontosan úgy folyt az élet, mint azelőtt; az apai terror vasfegyelme alatt nyögött és szenvedett a ház. Apám despota volt, aki akaratát, ha másképp nem ment, ököllel is rákényszerítette a családjára. Ha egyikünk rossz fát tett a tűzre, mind a heten lakoltunk. Megvert valamennyiünket… Mindig szíjjal ütött… szinte mámorosan tudta verni gyerekeit. Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között: folyton rettegve és reszketve a sok „tilos” és „nem szabad” miatt. Tilos volt az újságolvasás és nem volt szabad színházba vagy moziba járni.”

Egy kőbányai munkáscsaládból származott tehát, és az otthoni légkör egész életére kihatással volt.

Iskola és a vágyott szerep

Már tartott a háború, amikor 1916-ban megkezdte iskolai tanulmányait, amelyre így emlékezett:

„Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük; sikerem és előretörésem, azt hiszem, onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és ezt öltözködésben, tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam.”

11 éves volt, amikor az Országos Gyermekvédő Liga gyermeküdültetési akciója keretében először kijutott Svájcba, ahol megtudta, milyen önfeledten játszani és félelem nélkül élni. Az iskolában gyakran szerepelt, verseket szavalt, amely fontos mozzanat volt abban, hogy eldöntse, mi is szeretne lenni. Ahogyan írta:

„Rendkívül élveztem azokat a pillanatokat, amikor a dobogón szavaltam és előttem az ájtatos közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. Úgy éreztem, hogy ez az út a kiválasztottság felé. Engem hallgatnak, rám figyelnek, én vagyok a központ. Minden fellépésem után napokig boldog voltam. És önbizalmam, derűs hangulatom egyenes arányban fogyott a napok múlásával, azután, hogy felléptem.”

Memoárjából azt is megtudhatjuk, hogy pontosan mire is vágyott:

„Az osztály gyakran kivonult operai előadásokra…. Annyira nem szerettem az operákat, hogy az unalmat szinte fejfájdítónak éreztem… Annál mohóbb vágyat éreztem a színház után… Most, amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok több vezető szerepen, filmen, színpadon játszottam, a Vígszínház hagyományoktól megszentelt, kényes színpadán főszerepben léptem fel, de pironkodva leírom és közben körülnézek, nem látja-e senki, én még ma is operettprimadonna szeretnék lenni, körülrajongott, lépcsőn lelibbenő, hermelinpalástos, fejdíszes, büszke testtartásos, igazi primadonna…”

Természetesen a családban ezzel a tervével nem mert előhozakodni, de azért, ahogy írta: „…mindig úgy aludtam el, hogy primadonnának képzeltem magam.”

Első és egyetlen házassága

Az erőszakos apa 1926-ban, Katalin 16 éves korában meghalt, ő pedig 1930-ban, 20 évesen férjhez ment egy jóval idősebb férfihez. Ez a választása egyértelműen az otthon tapasztaltakból kifolyólag történt, és ahogyan ő maga mondta, ezzel felszabadult a családi ház szigora alól, és ettől kezdve szabad volt.

„Ebben az időben fejlődött ki az a szenvedélyem is, – emlékezett – hogy bizonyos tárgyakat gyűjteni kezdtem. Nem tudtam úgy elmenni egy kirakat mellett, hogyha ott olyan retikült vagy pulóvert láttam, amilyen nincs nekem, meg ne vegyem. Az uram csak nézett, amikor este ismét új pulóverben látott, vagy valahol a szoba egyik sarkában friss retikült fedezett fel… Mohó szenvedéllyel gyűjtöttem retikült és pulóvert. Ma két szekrényem van tele ilyesmivel. A múltkor összeszámoltam: háromszáz pulóverem és kétszáz retikülöm van.” 

Azt is mondhatnánk tehát, hogy Karády Katalin nagyon jól érezte volna magát mai világunkban. Az öltözködési mánia, ahogy ő nevezte, egy kifejezési forma volt a számára, és ahogyan mondta: „…pontosan addig a napig tartott, amíg a színpadon érvényesülni tudtam; azóta nem érdekelnek a ruhák.”

Férje, jogosan félve attól, hogy az addig felhalmozott adósság miatt teljesen tönkremegy, 1933-ban el is vált tőle.

Ha azt az embert és nőt szeretnénk jobban megismerni, aki még az első nagy filmsikere előtt volt, ismét csak őt magát érdemes idézni:

„Amikor minden ismerősöm azt hitte, hogy boldog vagyok, hiszen gondtalanul élek, és amit megkívánok, az már a következő percben az enyém is – akkor szenvedtem a legtüneményesebb magaslatokban… Nem születtem társas lénynek. Gyűlölöm a kötöttséget… a szabályos életmódot. Fejgörcsöt kapok attól, ha valaki beleszól abba, amit csinálni akarok. Végeredményben a Gondviseléstől eredő jogom van arra, hogy ha úgy tetszik, reggel kilenckor ebédeljek és viharban, könnyű blúzban menjek ki az utcára sétálni. Innen jellegzetes pontatlanságom is. Ha délután négy órára találkozót beszélek meg, a boldogtalan illető esküt tehet rá, hogy nem leszek ott… Csak semmit szabályosan, gépszerűen, megállapodások értelmében.” „Sokat örököltem apám despota hajlamából, gyakran vagyok ingerlékeny, szeszélyes, követelőző… Aki a környezetemhez tartozik, az kénytelen mindent helyettem csinálni, mert technikai dolgokban olyan ügyetlen vagyok… Nem irigylem azokat az embereket, akiket a sors hozzám sodort…”

Úgy gondolta, hogy ezt az általa elképzelt szabad, független életet a színpadon való érvényesülés hozhatja el számára, ezért a harmincas évek közepétől többször is megpróbálkozott a színészmesterség elsajátításával, de hullámzó kedélye és az önbizalom hiánya miatt mindannyiszor abbahagyta a tanulást.

A felfedezett Karády – 1938 

1938-ban aztán találkozott egy híres újságíróval, Egyed Zoltánnal, akiről az a hír járta, hogy amiből és akiből ő nem tud sztárt csinálni, abból senki más sem. Ő fedezte fel, hogy tehetséges, és ő vitte el Csathó Kálmánné Aczél Ilonához, a Nemzeti Színház egykori színésznőjéhez is, akihez aztán hosszabb ideig járt tánc- és énekórákra. A Karády művésznevet is Egyed Zoltán választotta, és Bajor Gizihez is elvitte, aki szintén csodálta ének- és tánctehetségét, és így nyilatkozott róla: „Titokzatos, rejtélyes, izgató az egész lénye … Bestia típus, halálsugár és szivárvány… veszett és megható káprázása mellett is gyerekes is, szóval: a Nő… Lehet, hogy nem mindenki fogja szeretni, de mindenki pukkadva fogja megnézni, a férfiak pedig őrjöngeni fognak érte. A legnagyobb jövőt jósolom neki.” Nos, Bajor Gizi jóslata bevált: voltak és ma is vannak, akiknek nem a kedvencük, de nagyobb azoknak a tábora, akik szeretik és tisztelik, hiszen nemcsak színésznőként, hanem emberként is tudnak rá tekinteni.

Az 1920-as, 1930-as években a színházi karrierek Budapesten kezdődtek, és jó esetben Bécsben, Berlinben, vagy Hollywood-ban folytatódtak. Abban pedig, hogy valaki a 20. századi Magyarországon ünnepelt színházi vagy filmsztár lett, nagyon nagy szerepe volt a sajtónak. Karády Katalin nevét is hamarabb ismerték az emberek, mint őt magát, mert Egyed Zoltán gondoskodott arról, hogy jó előre beharangozza az új tehetséget. És a Karádyról szóló legendák, amelyekben ma is nehéz eligazodni, ezzel vették kezdetét. A felfedező Egyed néhány évet már a kezdet kezdetén letagadott a korából, közölte, hogy elvált asszony, azért, hogy megelőzze a leleplezést, ez ugyanis igencsak nagy megbotránkozásra adott akkoriban még okot. Letagadta azt is, hogy Kőbányára való, mert arra sem volt még példa, hogy egy munkáscsaládból származó nőből színésznő lett volna. A színészvilág krémje és a közönség tehát hamarabb ismerte a tökéletesnek lefestett Karády Katalint, mint ahogy látta volna, mert hatalmas sajtóvisszhanggal indították útjára a halhatatlanság felé. 

A színpadon először 1939. február 4-én mutatkozott be. Jellemző volt az önbizalomhiányos és a szabályokat nem tűrő Karádyra, hogy tanulás közben többször is vissza akarta adni a szerepet. A kritikusok véleménye a bemutatót követően vegyes volt, de abban mindenki egyet értett, hogy káprázatos jelenség a színpadon, helye van a magyar színházművészetben és előbb-utóbb egy új drámai színésznőt nyernek vele. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa jó érzékkel tapintott rá arra, hogy játékában saját magából, a saját belső, lelki tulajdonából is tud adni, amire más színésznők nem képesek. Való igaz, Karády a filmjeiben mindig olyan szerepet játszott, ahol a meg nem értettsége, a kiszolgáltatottsága, a magányossága és a szenvedése azért tudott hiteles lenni, mert ezek voltak az ő legfontosabb és legjellemzőbb emberi tulajdonságai.

Színházi pályafutása mégsem hagyott mély nyomokat sem a közönségben, sem a szakmát illetően, és ennek csak részben volt az oka az, hogy nem volt olyan drámaíró, aki kifejezetten az ő egyéniségét figyelembe véve lett volna hajlandó darabot írni. A másik ok, amiért a pesti művészvilág nem fogadta be, a magánélete volt. Indulását sok zsidó származású ember segítette, akik egyben a barátai is voltak, és emiatt is rossz szemmel néztek rá.

Az első filmsiker – a Halálos tavasz

A színpadon való első megjelenésével párhuzamosan indult el filmkarrierje is, amely viszont már egyedülálló a háborús Magyarországon. Zilahy Lajos Halálos tavasz című regénye még 1922-ben jelent meg, amely akkor híres bestseller volt. Ennek főszerepét kapta meg elsőként Karády Katalin. A film bemutatójára 1939 végén került sor, és amellett, hogy nagy sikert aratott, nagy botrányt is kavart. A sikernek és a botránynak pedig ugyanazok voltak az okai: a közönség a vígjátékok után ki volt éhezve a drámára, amelyet itt szerelmi tragédia formájában megkapott. A közkedvelt színész, Jávor Pál partnere pedig az a Karády volt, aki teljesen új szerepben mutatkozott be: sokkolóan újszerű volt az Ág utcai jelenetben Karády diszkrét, de mégis sokat sejtető vetkőzése. A sok naiv, törékeny színésznő után személyében egy magas, hús-vér nő jelent meg a vásznon, aki ráadásul még jól is énekelt. Ez az első siker egyedi volt és megismételhetetlen, és megteremtette Karády arculatát a filmvilágban.

1939 és 1948 között 20 nagyjátékfilmben és 4 rövidfilmben játszott főszerepet. 1940-ben kettő, 1941-ben négy, 1942-ben pedig hét film főszereplője volt, és szinte mindegyikben egy új nőtípust, a végzet asszonyát alakította. Népszerűsége csúcsán állítólag naponta több száz levelet kapott, és valamennyire válaszolt is. Pedig ahogy ő maga írta, nem szeretett levelet írni. 1941-ben így emlékezett erre az időszakra:

„A telefonom percenként cseng… Az utcán utánam néznek. Tavaly elkezdtem kalap nélkül járni, divat lett belőle… A pénz kifolyik a kezem közül, bár igazán nem élek fényűző életet. Összesen nincs három estélyi ruhám… a mócsingos pörköltet nem adom a világ legfinomabb lazacáért… gyűlölöm a levélírást és imádom a telefont. Minden vágyam az, hogy legyen egy titkárnőm, akinek lediktálhatom a levelezésemet… Ezzel szemben a telefon… Ha nincs dolgom, tizenkét órát alszom, tízet telefonálok. Általános panasz, hogy a számom állandóan „mással beszél”. Külön örömöm volt, amikor az a drága Posta bevezette az úgynevezett „csoportos beszélgetést”. Azt hiszem, ennek a műfajnak én vagyok a leglelkesebb művelője…” 

Egyed Zoltán egy olyan színpadi színésznőt akart teremteni Budapesten, akinek életmódja az amerikai sztárokéhoz hasonló, ám ez Karády esetében csak részben sikerült. Nem számított azonban, hogy milyen művészi rangot vívott ki magának, egyénisége mégis Magyarország első modern sztárjává avatta, a Karády-jelenség pedig mindenhol jelen volt. A rajongói verseket írtak, lerajzolták, lefestették, énekelték a dalait, sőt a külsejükben is megpróbáltak rá hasonlítani. Hatására divatba jött a nadrág, a nadrágkosztüm, a kihajtott inggallér. A blézerre kihajtott óriási fehér női blúzgallért, az 1941-ben bemutatott Ne kérdezd, ki voltam című film hatására, Karády-gallérnak nevezték el. A rajongók utánozták a hajviseletét, egy időben eluralkodott a kalap-láz is. Karády reklámokban is szerepet vállalt, amelyekben hajsampont, szappant, kalapot, pezsgőt, sőt még teveszőr télikabátot is népszerűsített. Rajongói klubokat alapítottak, ez volt a Karády Katalint Kedvelők Klubja.

Színésznő volt tehát a javából, aki tudatosan alakította a hírnevét, és azt is, hogy mi jelenjen meg róla a sajtóban. Fotók százai készültek róla, amelyek különleges szépségét mutatták meg. Ő maga is rajongott a fényképekért, ahogy 1941-ben vallotta, „Különösen azokért, amelyek engem ábrázolnak… Lakásomban több mint ötszáz felvételt őrzök – magamról. Nem vagyok válogatós; egy amatőr képért is könnyekig hálás tudok lenni.”

Azt viszont kevésbé gondolnánk egy ünnepelt színésznőről, hogy szeretett elmélyedni, olvasni, hogy művelt, intelligens nő volt, és szerette azokat a pillanatokat, amikor önmagával lehetett. Amint írta: „Szeretek otthon lenni, lustálkodni, heverészni, elmélázni és egyszerű dolgokon gondolkozni. Egy hindu pária érzékenységével vágyom a gyöngédségre, arra, hogy jók legyenek hozzám. Boldog vagyok? Ha igen, nem azért, mert az utcán rám mutatnak és azt mondják, ott megy a Karády Katalin. Csak egyért: hogy független vagyok.”

Karády színészi karakterét igazából a kortársak sem tudták meghatározni. Király Jenő egy későbbi tanulmányában filmtörténeti korszakváltást látott feltűnésében. Úgy vélte, hogy a filmvígjátékok helyett Magyarországon is megjelent a „film noir”, amelynek Karády lett a legnagyobb sztárja. Ebben a filmstílusban kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. Ha ennek tudatában nézzük Karády alakításait, aki valamennyi filmjében az ún. vamp nőt, azaz a végzet asszonyát játszotta, azt gondolnánk, hogy azért tudta ezt a karaktert ilyen hitelesen megformálni, mert ő maga is ilyen volt. Kétségtelenül volt benne egy ilyen motívum, és többnyire olyan nőket formált meg, akik egy férfiközpontú világban, éppen nőiességüknek köszönhetően tudtak önállóvá válni, de minden szerepébe belevitte a saját érzékeny, visszahúzódó, távolságtartó egyéniségét.

Ember az embertelenségben

Miután 1941 júniusában Magyarország is belépett a háborúba, két olyan rövid játékfilmben is szerepelt, amely kifejezetten a magyar honvédek számára készült propaganda céllal. Az egyikben fronton harcoló férjének levelet író asszonyt alakított, a másikban katonai kórházba látogatott. Úgy mondják, katonák sokasága tért vissza az ő képét szorongatva. 

A háború alatt ismerkedett meg a magyar hírszerzést és kémelhárítást vezető Ujszászy István tábornokkal, a magyar katonai elit egyik vezető tagjával, aki a háborúból való kiugrásnak is egyik előkészítője volt. Kapcsolatuk az akkori Magyarországon a társasági élet botrányának számított, pedig szándékaik komolyságát az is jelezte, hogy eljegyezték egymást. Mindketten kifejezetten zsidóbarátnak számítottak, és a zsidótörvények meghozatala után segítették zsidó barátaikat. Amikor Karádyt felszólították, hogy hagyjon fel az ilyen kapcsolataival, ő ezt megtagadta. Hogyan is tehetett volna másként, hiszen a zeneszerzői, a szövegírói, általában minden barátja, pályatársa és jótevője zsidó származású volt. A még ekkor is ünnepelt színésznő a háború alatt egyik politikai erővel sem rokonszenvezett, a szélsőjobboldaliak ezért kommunistának, a baloldaliak pedig fasisztának tartották, túl sok volt számukra ugyanis az a polgári humanista magatartás, amely Karádyt magánéletében jellemezte. Magyarország német megszállása után Ujszászy Istvánt a német birodalom elárulása vádjával letartóztatták, Karády Katalin filmjeit és dalait betiltották, majd nem sokkal később a Gestapo kémkedés vádjával, filmforgatás közben őt is elfogta. A nácik úgy vélték, Ujszászyval együtt kémkedett az amerikaiaknak. A vádnak nem volt alapja, de Karády Machita című filmje, amelyben valóban kémnőt alakított, és amelyet ekkoriban vetítettek a mozikban, jó ürügyként szolgált arra, hogy a magas rangú katonával kapcsolatban álló színésznőt is elfogják. Az 1944. április 19-én történt letartóztatás legfőbb oka azonban az volt, hogy segített a zsidó barátain, és ez köztudott volt. Budapesten ekkor már három lakása volt, amelyekben embereket bujtatott. Egyik zeneszerzőjéért, G. Dénes Györgyért Újszászyval együtt ment ki a frontra, hogy hazahozza a munkaszolgálatból. Mintegy 20 gyermeket is megmentett. Karádynak sokszor felróják, hogy a háború alatt is óriási összegeket kapott a fellépéseiért, arról azonban már kevesebbet beszélnek, hogy a vészkorszakban azért tudta megmenteni sok ember életét, köztük azokét a gyerekekét is, akiket vele együtt vittek ki a Duna-partra!!!, hogy végezzenek velük, mert minden ékszerét eladta, és minden pénzét a megvesztegetésre használta fel.

Karádyt három hónapig tartotta fogva a Gestapo, és a legutolsó bűnözőként bántak vele, megkínozták, a hajánál foga kilógatták az ablakon, kiverték a fogait, megerőszakolták, és mindezt azért, mert az egyébként provokatív, dacos és lázadó Karády tisztességes és ember tudott maradni az embertelenségben.

Azt, hogy 1944-ben embereket mentett, nem érdemnek, hanem emberséges cselekedetnek tartotta, és mivel emiatt nagyon sokat szenvedett, erre csak évtizedek múlva derült fény, és még akkor sem szívesen beszélt róla. Az egyik megmentett gyerek későbbi vallomása alapján részesítették 2004-ben a Világ Igaza kitüntetésben.

1945 után

1945 után pályája teljes fordulatot vett. Még néhányszor játszott az Operettszínházban, rövid időre teljesült az álma, hogy operettprimadonna legyen, 1947-ben és 1948-ban még két filmben szerepelt, de ezután csak vidéken kapott fellépési lehetőséget. Vőlegénye további sorsa máig tisztázatlan.

A végzet asszonya nőtípusra, amelynek Karády ikonikus alakja volt, a Rákosi-korszakban már nem tartottak igényt, az új nőideál sokkal puritánabb, egyszerűbb volt, 1949-től filmjeit, dalait hivatalosan is betiltották, így 1951-ben elhagyta Magyarországot. Egyik leveléből tudjuk, hogy miközben átlépte a határt, megállás nélkül sírt.

16 évig Brazíliában élt, majd 1968-tól New York-ban telepedett le, és barátnőjével együtt egy kalapszalont vezetett. Az emigrációban még zárkózottabb, távolságtartóbb és magányosabb emberré vált, mint egész addigi életében, de humanista művész maradt, aki ezután is támogatta színésztársait.

Amikor a Kádár-korszakban haza akarták hívni, stílusosan egy kalapot küldött maga helyett, pedig mindig honvágya volt, és tervezte, hogy egyszer hazatér. Ez azonban már nem adatott meg neki, mert 1990. február 8-án elhunyt.

Ennek a különc, magyarul különlegesen szépen beszélő asszonynak a legtragikusabb szerepe a saját élete volt, amelyben a váratlan fordulatokat azonban mindig nagy lelki erővel vészelte át, és ezt az is könnyítette, hogy nem felejtette el, honnan hová érkezett.

„Aki a sötétség éveit elfelejti, nem érdemli meg azt a napot, amely ma rásüt.” Karády Katalin (1910-1990)

Dr. Nagy Gyöngyi, történész

Hódmezővásárhely, 2023. február 7.

„Soha eddig egyesületi életben nem vettem részt…”

 „…minden kornak megvolt a Zrínyi Ilonája,  a Dobó Katicája, Lorántffy Zsuzsannája.  A mai válságos kornak Tormay Cécileje  és az ő asszonytábora részt kér és teljes súllyal részt vesz a békerevízióért  folytatott társadalmi munkában.”[1]

Hegedüs Irén 1877-ben született Kolozsváron, a magyarzsákodi Hegedüs családban. Édesapja dr. Hegedüs István (1848-1925), a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen a klasszika–filológia tanszék nyilvános rendes tanára, nyelvész, műfordító. Jelentősek Janus Pannoniusra és Petrarcára vonatkozó kutatásai. Édesanyja indali Indali Ida, képesített tanítónő volt. Nagybátyja Hegedüs Lóránt (1872-1943), a Bethlen-kormány pénzügyminisztere. Tanulmányait nagy valószínűséggel Budapesten végezte.

„Édesapám Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Lelkes magyar ember. Mellette – már gyermekkoromban – magamba szívtam a hazaszeretetet és a szabadság eszméjének felemelő érzését, s ezekből az érzésekből a tettvágyat: a haza, a nemzet, a köz érdekében. Ott állandó táplálékot kapott az én lelkesültségem. Az erdélyi lélek sohasem lankadt el – a béke legboldogabb napjaiban is – a legkisebb jelre fellobogott benne az élő hazaszeretet tüzének lángja. Hát ilyen volt az én fiatal lelkem is: lobogó és tennivágyó… Mikor Pestre helyezték át édesapámat, új légkörbe kerültem. Itt – akkor, a békeidők gondtalan napjaiban – lemosolyogták az én – úgy érezték – nem időszerű lelkesültségemet, az állandó lobogásomat. Szinte búskomor lettem. Kolozsvárt például nemcsak az ifjúság, iskolák ünnepelték akkor március 15-ét, hanem a családi körök is – és valamennyi hazafias ünnepet, amiről Pesten abban az időben, a családok sokszor elfelejtkeztek… Hódmezővásárhelyre mentem férjhez. Férjem tiszti főorvos volt, részt vettem az ő munkájában is; a magyar nép, a falu népe felé fordult érdeklődésem, de valami hiányt mindig éreztem… Boldog családi körömben sem hagyott nyugodni az erdélyi lélek… Mikor Tormay Cécile-lel találkoztam, eszméivel, szándékaival megismerkedtem, akkor éreztem, megtaláltam azt a területet, amelyen örömmel, sőt boldogan dolgozhatok. Hét évig voltam elnöke a hódmezővásárhelyi MANSz-nak. Sokféle hasznos munka mellett elindítottuk a háziszövést s mikor férjem halála után Budapestre költöztem, adósságmentesen maradt ott a MANSz háza. Az én bekapcsolódásom Tormay Cécile szervezési munkájának legelején történt, azóta csak elmélyült a munkám a Szövetségben. Kiss Károlynak a MANSz-ból való távozása után elvállaltam a MANSz országos szervezését. Akkor lettem a szervező osztály elnöke a Központban. Sok új csoportot alakítottam; szervezésem legszebb eredménye a hat felvidéki csoport megalakulása. Húszévi rabság után, felszabadultan nyújthatott magyar asszony magyar asszonynak testvéri kezet. Ez volt az én boldog örömem.  A szervezés fontos része volt Budapest kerületeinek megszervezése. Lelkes magyar asszonyok tömörültek szép és jó munkát végző csoportokba.”^[2]

Férje dr. Csiky János (1874, Erdély, Csík vm. – 1925, Orosháza) Csongrád vármegyei tiszti főorvos, Vásárhelykutas harmadik orvosa lett. Házasságot 1899. október 29-én kötöttek a budapesti Kálvin téri református templomban. Csíksomlyói Csiky János 1909-ben került Vásárhelyre, mint MÁV orvos. 1910 nyarán pályázta meg a kutasi külterületi orvosi állást. Csiky Jánost nemsokára a kutasi olvasókör elnökévé választották. Katolikus hívő emberként szorgalmazta a kutasi katolikus templom felépítését. Jó viszonyban volt Gregus Mátéval.

Dr. Csiky János az első világháború alatt ezredorvosként teljesített frontszolgálatot, majd Przemysl eleste után, 1915 márciusában az oroszok fogságába esett. Három éves szibériai fogság után, 1917-ben tért haza az utolsó orvosi csereakcióval.

„Hódmezővásárhely hatalmas tanyai körzetében volt kerületi tisztiorvos az uram, kit véletlenül, mint legfiatalabb s még nem törzskönyvezett tisztiorvost, nem írtak be a nélkülözhetetlen csoportba s így a világháború első mozgósítottjai közé került. Módjában lett volna felmentetnie magát, de a véletlen tévedést nem akarta helyreigazítani, mert Isten rendelésének érezte a behívást s kijelentése szerint szégyelt volna ilyen körülmények között otthon maradni. Így egyedül maradtam a tanyavilágban, gyermekeimmel s a betegekkel, mert hiszen budapesti lány létemre is beleéltem magam az uram hivatásával járó életformámba s mindenben segédkeztem neki. Minthogy külterületi orvosnak nem lehet ragaszkodnia speciális szakmához, a gyógyítás minden ágazatát vállalnia kellett, tehát a kis sebészetet is, melyet kórházon kívül is el lehet, sőt bizonyos esetekben el is kell végezni. Ebben a munkában mindenkor asszisztáltam uramnak.

Még a behívás előtt pár nappal is végeztünk kisebb műtéteket, így egy 52 éves ember magas combtörését tettük gipszbe, majd egy fiatal fiú Achilles-inát varrtuk össze, melyet a kaszával vágott keresztül. Több betegünk feküdt kisebb-nagyobb műtét után a tanyai körzetben. A behívó megérkezése ezeket húsz kilóméternyi körzetben orvos nélkül hagyta. Azonnal jelentettem ezt a városi tiszti főorvosnak és intézkedést kértem. Hamarosan küldtek is egy helyettes tisztiorvost, meghatározott rendelőórára. Azonban a tanyai nép részben a nagy távolságok, részben a sok munka miatt nem tudott az órához alkalmazkodni s így legtöbb esetben a tisztiorvos hiába várta a betegeket, viszont távozása után megérkeztek a szenvedők. Miután a gazdák csak egy-két órai kocsizással tudták betegeiket hozzánk szállítani, így kénytelen voltam a kétségbeesett embereket lelki vigaszban részesíteni, de a segítséget sem tagadhattam meg tőlük, mert igen nagy elégedetlenséget váltott volna ki, ha hiába fáradtak volna. Uram mellett sokat elsajátítottam az orvosi teendőkből, – de természetesen a megvizsgálást és diagnózis megállapítását nem vállalhattam, mert erre orvosi diploma nélkül nem nyerhette, volna engedélyt, így csak azokban az esetekben segítettem, ahol bizonyosan tudtam, hogy az uram mit tenne, hiszen kezemben volt az orvosi naplója is, melyben elő volt írva nemcsak a betegség, de a kezelés menete is. Elhárítottam volna magamtól, de mikor a szenvedő ember könyörgő szemét láttam, mikor éreztem, hogy segítséget vár, kezem biztosan végezte azt a munkát, melyet addig férjem mindenkor magának tartott fent. Kiszedtem az együtt végzett műtétek varratait, levágtam a gipszkötéseket, kiadtam a szükséges gyógyszereket a kézigyógyszertárból. Természetesen a városi tiszti főorvosnak, – ki személyesen jött ki, – mindenről jelentést tettem. Mikor látta, hogy rendben és szépen folynak a gyógykezelések, beleegyezett abba, hogy sürgős estekben intézkedjem, természetesen a diagnózis kivételével. Komoly esetekben azonban a betegeket be kellett küldenem a városba a főorvoshoz. Így folyt ez mindaddig, míg intézkedés történt, hogy bevonult uram helyett állandó helyettest jelöljenek ki.

Munkálkodásom egyik bizonysága a háború által teremtett rendkívüli helyzetekből eredő kényszerűségnek.

Ezalatt az idő alatt a betegek bizalommal és szeretettel közeledtek hozzám, pedig mindig hangsúlyoztam, hogy bár szívesen segítek, de jobban szeretném, ha orvost keresnének fel bajaikkal. Olyan erős lelki kapcsolat szövődött közöttünk, amit, mint fővárosi asszony, magam sem tudtam volna elképzelni addig.

Lassanként kezembe vettem irányításukat. Míg azelőtt bizalmatlanok és zárkózottak voltak velem szembe, most már gazdasági kérdésekben is hozzám fordultak. Megkérdezték, lesz-e eső, vagy nem, összegyűjthetik-e a szénájukat? Szinte szégyenkeztem, hogy olyan titkos erőt tulajdonítanak nekem, pedig e tekintetben csak kiváló aneroidomhoz[3] fodulhattam tanácsért.

Úgy éreztem, – pedig akkor még fiatal voltam, – hogy az egész elárvult tanyavilágnak édesanyja lettem. Neveltem, tanítottam őket, magam köré gyűjtöttem a fiatalságot s Petőfi-versekkel kezdve, hazaszeretetre, hűségre tanítottam őket. Színielőadásokat rendeztem a tanyavilágban, hol sokan voltak, kik még soha nem láttak színházat és mozit. Az előadásnak én voltam írója, főrendezője és betanítója is. Mindez oly hihetetlen élmény volt a tanyai nép számára, hogy még ma is boldogan emlékeznek rá vissza. A harctérre menő vonatokhoz kijártam az asszonyok élén s az asszonyok jószívvel adakoztak a maguk szegénységéből. A táborba is én írtam a leveleket. Vigasztaltam az özvegyeket és árvákat és a bélhurutban tömegesen megbetegedő csecsemők anyját diétás főzésre tanítottam.

Mikor Przemysl elestével uram fogságba került és Szibériában három évig sínylődött, két kisfiammal Budapestre költöztem, hogy taníttathassam őket. De gyakran, főképen tavasszal, – vissza-visszatértem elhagyott otthonomba, bár a csapatszállítások miatt sokszor az ütközőkön kellett utaznom. Tudtam, hogy a nép vár és nem hagyhattam cserben.

De a nép sem hagyott cserben engem.

Hiába jöttek lázító szavakkal a kommün alatt az agitátorok, hiába uszították a tanyai népet családom ellen, éjjelenként gyakran megkoppant az ablakom és sietős szavak hozták hírül a terveket. Őrt álltak mellettünk, hogy bántódásunk ne essen. A nálunk dolgozó orosz hadifogolynak megsúgták, másnap harminc kommunista érkezik házkutatást tartani, s ő tudtomon kívül elrejtett mindent, ami veszedelmet hozhatott volna ránk. Ez a tudat, hogy a tanya népe szeretettel áll mögöttem, fölényes bátorságot fejlesztett ki bennem. Az ellenséges szándékkal közeledő tömeg előtt felemelt fővel sétáltam el mindaddig, míg sorba kalapot nem emeltek előttem. S mikor végül a pesti „elvtársak” gyűlést hívtak össze, hivatlanul én is megjelentem azon. A főigazgató akkor belekezdett a Pókainé című versbe és fenyegetően harsogta felém a szörnyű szavakat: – Egyiknek kegyelem, – a másik haljon meg! Éreztem, de érezte az egész hallagatóság is, hogy két fiamra céloz, s egyik fiam elvesztését szánta büntetésül azért, mert jó voltam a néphez, kezemben tartottam a lelkeket és távol tudtam tőlük tartani a tévtanokat.

Lélekzetelállító csend volt a teremben. Ökölbe szorultak a kezek. ez volt az a pillanat, mikor az „elvtárs” is megérezte, hogy ellene fordult a tanya lelke és most már nem meghódításre váró tömeggel, hanem ellenségekkel áll szemben. Hebegett, hápogott, – s belesült a versbe. S akkor én felálltam. Könnyes szemmel, de nem remegő hangon befejeztem a verset. Fergeteges taps hangzott fel. Az elvtárs riadtan menekült és az első vonattal távozott, mert érezte, hogy a lefojtott düh kirobbanóban van ellene. Isten megsegített, hogy kis világomban lélekjelen létemmel megsemmisíthessem a kommunizmus mérgét.

Most, amikor visszanézek ezekre a vészterhes napokra, áhítatosan adok hálát a jó Istennek, hogy az idők viharában megadta az erőt és képességet kötelességeim felismerésére és teljesítésére.[4]

Dr. Csiky Jánosné a háború alatt Budapesten vöröskeresztes ápolónő volt. „Manninger és Verebélyi egyetemi tanárok mellett teljesített hazafias szolgálatot.” Ezért a szolgálatáért kétszer is kitüntették.

„A román invázió elmúltával – mely alatt pedig mindnyájan erősen szenvedtünk, – a mi magyarjaink teljes nyugalommal, mondhatni apáthiával igyekeztek helyreállítani a rombolás és károk súlyos nyomait… Ezt látva mozdult meg lelkemben az eszme, hogy nem szabad ma, mikor egész hazánk sorsa népünk erkölcsi erejétől függ, nem szabad őket e nagy mozdulatlanságban hagyni! Én, aki soha életemben semmiféle közszereplésben nem vettem részt, egy egyletnek sem voltam tagja, megindultam, egyedül, nagy hazaszeretettel és fájdalommal a szívemben, megmozdítani a pusztát, melyben lakom, s hol a tanítókon, s állomásfőnökéken kívül mondhatni egyedül mi tartozunk az intelligenciához 40-45 km2 területen. Itt nincs jegyző és pap, mint falun, itt csak orvos van, az én uram, mert hiszen ez puszta, vagy tanya, ahogy nevezni akarjuk. Itt rendeztem én első kísérletképpen egy nagy székely ünnepet.”[5]

Csikyné visszaemlékezéseiben arról is beszámolt, hogyan találkozott Tormay Cécile-lel: „…a szörnyű kommün nyomása alatt éltünk. Én feljöttem Budapestre az Alföldről… Egy előkelő társaságban beszélgettünk hazánk szomorú helyzetéről, a kommunizmus romboló hatásáról és a magyar jövő reménytelenségéről. Hevesen kitörtem a vérforraló események ellen és lázadoztam, hogy a férfiak miért tűrtek és hallgattak? Egy hölgy megragadta a kezemet és azt mondta: te Tormay Cécile embere vagy, viszlek hozzá. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy megírta a Régi házat, amelyet karácsonyi ajándékba kaptam s amelyet úgy olvastam, mint ahogy a klasszikusokat olvastuk régen, hozzátartozott a műveltséghez! …Másnap felkerestük Kőfaragó utcai szép otthonában….Lekötelezően szívesen fogadott s felnyitotta előttem hazaszerető lelkét… Feltámadtak Erdélyben töltött gyermekkori emlékeim, fajunkért rajongó, hazaszeretettől fűtött lelkesedésem, melyben neveltek, – s amelyért Budapesten a felsőbb iskolákban kinevettek. Soha eddig egyesületi életben nem vettem részt, de hazaérve Hódmezővásárhelyre, több lelkes asszonnyal együtt megszerveztük csoportunkat.”[6]

A MANSz hódmezővásárhelyi köre 1921. április 24-én alakult meg a városházán. Első elnöke Barabás Istvánné, társelnöke dr. Csiky Jánosné, igazgatója a város polgármestere, Soós István lett.

Sopron visszatérése alkalmából Csikyné 1922. január 26-án a leghűségesebb városba utazott: „Mondhatom, oly fölemelő benyomásokat szereztem, amiért érdemes volt 17 óra hosszat utazni gyorsvonaton ebben a nagy hidegben. Volt olyan meleg fogadtatásban részünk és láttunk olyan lobogó hazafiságot, amelyért útnak indulnék mégegyszer gyalog is. [...] Mikor kimondtam, hogy honnan jövök, oly meleg, percekig tartó tapssal fogadtak, amit el kellett hoznom Vásárhelynek, mert ez a városnak szólott, nem nekem. Szerettem volna, ha odaláthattak volna a vásárhelyiek, ha látták volna azt az 1500 főnyi magas intelligenciájú közönséget, hogy fogadta a vásárhelyiek üdvözletét, a megértést, a megbecsülést, a testvéri jobbot, melyet feléje nyújtottunk.” ^[7]

1922. március 26-án a Vásárhelyre érkező Bethlen István mellett korteskedett:

„Félve lépek a dobogóra, mert ez igazán nem az a hely, ahol asszonyok beszélni szoktak. S hogy mégis megteszem azt: egy egységes asszonytábor, a magyar asszonyok kívánságára teszem, hogy kifejezzem azt a sok bizalmat, azt a nagy reménykedést, melyet Bethlen István gróf honmentő munkájához fűzünk. Mi nem akarunk résztvenni a politikai harcokban, pártviszályokban. Mi csak olyan egyént támogatunk, kiben nemzeti és vallási eszméink megvalósítóját látjuk. […] Mi magyar asszonyok érezzük a helyzet komolyságát, s megértjük e szomorú idők szellemét, s ugy érezzük, hogy kötelességünk kilépni eddigi békés nyugalmunkból, hogy kettős hivatást vegyünk vállainkra. […] A mi női hivatásunk a háztartásban is a rend, béke, nyugalom és szorgalmas munka fenntartása. Nem lépünk ki tehát asszonyi mivoltunkból akkor, mikor a hazánkban, ebben a nagy közös háztartásban bele akarjuk vinni sok magyar asszony dolgos kezének munkáját, a könyörületet és emberszeretet, a rend helyreállítását. Mi így politizálunk!” Barabásné ezt követően ismét elismerő sorokat tett közzé Csikyné szövetségi munkájáról: „A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége büszke arra, hogy soraiban tudhatja dr. Csikynét nemcsak annyiban, hogy beiratkozott, hanem azért, mert nincs munka vagy feladat, melyet túl nagynak vagy igen kicsinynek látna, ha arról van szó, hogy arra a munkára szüksége van a Szövetségnek.”^[8]

„A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége büszke arra, hogy soraiban tudhatja dr. Csikynét nemcsak annyiban, hogy beiratkozott, hanem azért, mert nincs munka vagy feladat, melyet túl nagynak vagy igen kicsinynek látna, ha arról van szó, hogy arra a munkára szüksége van a Szövetségnek.”

1922-ben bejutott a parlamentbe a Szociáldemokrata Párt, s Kéthly Anna személyében a második magyar országgyűlési képviselőnő. A MANSz kommunistaellenessége miatt nem tudta elfogadni Kéthly Anna személyét. Ahogyan Tormay Cécile, úgy vélekedett erről Csikyné is:

„Csak nőket képvisel, de nem magyar nőket, mert a magyar nő nem a vörös zászlót ismeri jelvényének – ezeréves magyar szenvedéssel megszentelt jelvényeket ismer csak: a piros-fehér színt és a háromszínű lobogót.” Csikyné, 1922, MAL

„…az egyetlen nőképviselő, Kéthly Anna nem szólhat a magyar asszonyok nevében, mert ő egészen más felfogást képvisel.” Tormay Cécile, 1922

1922. április 30-án egyéves születésnapját ünnepelte a vásárhelyi MANSz-fiók. Ekkor Barabás Istvánné és Csiky Jánosné lemondott, de a közgyűlés újra őket választotta meg.

1922 novemberében az országos közgyűlésen Csikyné képviselte a vásárhelyieket:

„Én a nagy magyar Alföldről jövök és sok hódmezővásárhelyi magyar asszony üdvözletét és együttérzését hozom. Eddigi munkánk csak alapvető, kezdeményező munka. Mi nehéz feladat előtt állottunk, mikor a MANSz eszméinek magját akartuk elvetni azon a talajon, melyen végig szántott a kommunizmus és a román megszállás. Előbb a beteg talajt, a zárkózott lelkeket kellett előkészítenünk, hogy újra fogékonnyá váljanak. A mi küzdelmünket nem értik meg azok, kik romlatlan, hazafias, lelkes területen virágzó eredményeket értek el. Eljöttünk hazulról nagy számmal, hogy beszívjuk itt a forrásnál a lelkesedés erejét a további küzdelemhez. De mielőtt tovább mennénk, úgy kell tennünk, mint a férfiaknak, akik harc előtt seregszemlét tartanak. Ki kell választanunk, hogy kit viszünk magunkkal, mert igen súlyos a mi feladatunk, kemény küzdelmeket kell vívnunk, ha célt akarunk érni. Sok hit, mélységes hazaszeretet kell hozzá, hogy győzhessünk. Látjuk, hogy legnagyobb embereink mily titáni harcot vívnak a belső és külső ellenséggel. Ezzel a titkos, belső ellenséggel kell nekünk asszonyoknak megküzdenünk, mely belopózik a legzártabb körökbe, rést üt, beköltözik az emberi lelkekbe és tönkretesz minden igaz törekvést. Ezért indulhatunk csak megbízható és fanatikus társakkal útnak. Ne jőjjenek velünk, akik kishitűek, ne a kicsinyeskedők. Nem visszük magunkkal a gőgöseket, ne jőjjenek, akik hiúságnak, divatnak, pénznek bálványát hordják szívükben. Akik nem értik a mi nagy, láthatatlan munkánkat, – hiszen látható eredményeink is vannak, háziipar, nyomorakció, – mely azonban mind csak eszköz a nagy célhoz a lelkek kibékítésére és eszméink befogadására. A mi munkánk azonos a misszionáriuséval, ki elmegy az ő hitével, az Isten igéjével a vadak közé, hogy azokat emberré tegye. A mi feladatunk nehezebb, mi elmegyünk az internacionálisak, a destruktivek közé, hogy azokat magyarokká tegyük. A haldokló szabadság írója, a leghíresebb római történetíró a hanyatló erkölcsök korában írja, hogy csak azon korszakokban keletkeznek új erények, amelyekben megbecsülik az erényeket. S ha, amit Isten ne adjon, nem lesz elég erőnk, hogy a hitetlenekbe hitet s a közönyösökbe hazaszeretetet csepegtessünk, akkor se csüggedünk. Mienk, – a mi asszonyi kezünkbe van letéve Magyarország jövője, a gyermekek s az ifjúság. Az ő romlatlan lelkükbe rajzoljuk be a keresztény, integer magyar haza képét. Ez a mi nagy láthatatlan munkánk, – mellyel szemben megtörik minden belső és külső ellenség ereje, – meg, – még a bálvány, a pénz hatalma is. Ne jőjjenek velünk, csak azok, kik megértik a mi eszméinket, – akiknek ily erős a hitük és így szeretik a hazájukat!” ^[9]

1923. szeptember 23-i közgyűlésükön Barabás Istvánné lemondott az elnökségről, helyette a polgármester feleségét, dr. Soós Istvánné Ábrai Arankát választották meg. Ugyanekkor dr. Csiky Jánosnét külterületi elnökké választották, de a kutasi asszonyok kezdettől fogva a vezetőjüknek tartották.

A cserediák-akció keretében a vásárhelyi MANSz vendégeként az 1920-as évek elején érkezik Vásárhelyre Hugo Hartung német diák, aki Barabás Istvánéknál és a vásárhelykutasi Csiky családnál is vendégeskedik. Csikyné a regényben Ilonka néven szerepel.

A központi Szövetség 1923. december 8-án tartott, V. országos közgyűlésén Hódmezővásárhely nevében ismét dr. Csiky Jánosné szólalt fel: „Hódmezővásárhelyről jövök és sok-sok magyar asszony üdvözletét hozom. Abból a városból, mely hideg és tartózkodó minden új eszmével szemben, de ha azt egyszer a szívébe fogadta, akkor aztán azt onnan sem idők, sem emberek ki nem űzik. Vásárhely konzervatív város, azért fogadta el nehezen a gondolatot, hogy legyen oly női szervezet, mely nemcsak kizárólag jótékonysággal foglalkozik… Eddig a gazdatársadalom, mely városunkban túlsúlyban van, távol tartotta magát tőlünk. Most azonban örvendetes közeledés történt. A Gazdaasszonyok Egyesülete belépett a Szövetségbe… A keresztény sajtó, mely eddig szintén hidegen viselkedett velünk szemben, most meleg támogatásban részesít. Szövőtelepünk iránt is kezd felébredni az érdeklődés. 5 géppel dolgozunk… Eddig mindig azt kérdezték tőlünk, mi az a MANSz és mit akar tulajdonképpen!? Ma már ismernek és értékelnek.”^[10]

Dr. Csiky Jánosné 1924–1928 között a vásárhelyi fiók ügyvezető elnökeként számos megemlékezést szervezett, pl. március 15-én, május utolsó vasárnapján – Hősök napján (általában iskolákkal együtt), a trianoni gyásznapon. Emellett verseket szavalt, darabokat rendezett, beszédeket mondott. Erre az időszakra esik Tormay Cécile 2. látogatása Vásárhelyen – 1925. jan. 17.

Csikyné részt vett 1925-ben Papp-Váry Elemérné szobrának avatóján is: „Legelsőnek Hódmezővásárhely rózsákból és szegfűkből készült, nemzeti színű szalaggal átkötött csokrát tette le Csiky Jánosné Vásárhely Magyar Asszonyai nevében.”

A vásárhelyi MANSz, ahogyan a központ is, támogatta az egyetemi ifjakat: „Ennek a szobának az ajtóján Vásárhely város címere díszeleg, hirdetve azt, hogy ennek a szobának nyolc lakóját – nyolc főiskolai hallgatót – a vásárhelyi asszonyok mintegy gyámfiaikul fogadták azzal az elhatározással, hogy ezt a nyolc tanuló ifjút addig az ideig, míg tanulmányaikat be nem fejezik, erejükhöz képest gyámolítani fogják.”

Csiky Jánost 1925. február 14-én súlyos baleset érte. A még mozgó vonatról szállt volna le Orosházán, de a vonat alá csúszott, és mindkét lábát elveszítette. 1926. december 14-én hunyt el.

Csikyné a vásárhelyi MANSz 1927-ben alakult leány cserkészcsapatának szervezőbizottsági tagja lett. A 70. sz. „Losonczy Anna” cserkészcsapatot már a saját székházukban avatták fel.

1928-ban Csikyné a fővárosba költözött és ettől kezdve 15 éven keresztül a MANSZ központi Szövetségének munkatársa volt. Az 1930-as években sokszor visszatért Vásárhelyre, pl. 1931-ben Tormay Cécile egyik kísérője volt, amikor az írónő harmadszorra járt városunkban.

1928-tól előbb a MANSZ elnöki osztályát vezette, majd 1930 májusától Kiss Károly országos főtitkár helyére lépett, és ő lett a felelős az országos szervezésért. A kezdetek óta több mint száz csoportot szervezett meg vidéken, és az ő nevéhez fűződik Budapest kerületeinek megszervezése is. 1939 őszétől kezdve elkezdte szervezni a MANSz-csoportokat a Felvidéken, később Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken.

„…szervezésem legszebb eredménye a hat felvidéki csoport megalakulása.”

Ott volt, amikor Sátoraljaújhelynél megnyílt a magyar határ 1938. október 22-én: „Nemzetiszínű zászlókat vittem magammal: sándorfalvai MANSz csoportunk szőtte ezeket … Alig tudtam elmondani rövid beszédemet. Könnyek fojtották el szavaimat. De nem kellett szégyenkeznem miattuk: katonásan állt velem szemben az őrnagy, de az ő arcán is végigperegtek a könnyek.”

De részt vett a kolozsvári bevonuláson is: „Szóval le nem írható az a felséges kép, ami elénk tárult a Kolozsvári-főtéren, mikor a Főméltóságú Úr ünnepélyes bevonulását vártuk. […] Szinte elképzelhetetlen, hogyan tudta befogadni Kolozsvár ezt az embertömeget? Alig van közéleti nagyság, akit ott nem láttunk volna. Asszonyok, pompás díszmagyarban. […] A Kormányzó Úr hitvese, a MANSz fővédnöke, fehér csipkével díszített fekete díszmagyarban jelent meg. […] Mindenütt öröm fakad, amerre lépnek, de soha ilyen szívszaggatóan, lelkesítően és könnyekig meghatva nem énekelte még magyar tömeg a Himnuszt.”

Először 1937. december 8-án, másodszor 1940. december 8-án választották meg a MANSz országos alelnökének. Ezt a tisztségét 1944 tavaszáig töltötte be. Az 1944. március 8-i országos tisztújító közgyűlésen országos társelnöknek választották. 1939-ben közéleti munkásságáért kormányzói kitüntetésben részesült.

„Mikor Tormay Cécile-lel találkoztam, eszméivel, szándékaival megismerkedtem, akkor éreztem, megtaláltam azt a területet, amelyen örömmel, sőt boldogan dolgozhatok.”

Tormay halála után ő volt az egyik, aki a leginkább szorgalmazta első országos elnökük emlékének ápolását. 1938 elejétől a Kőfaragó utca már Tormay Cécile nevét viselte; 1938. április 2-án leleplezték a MANSz által készíttetett márvány emléktáblát az ekkor már Tormay Cécile utca 3. szám alatti ház falán; 1943. június 1-jén leleplezték carrarai márványból készült, egész alakos szobrát. 1943-ban lemondott a szervező elnökségről, de nem hagyta el a MANSz-ot. Irányítása mellett alakult meg Vásárhelykutason „az első és egyetlen tanyai csoport”, 1944 áprilisában.

1946. február 28-án a Belügyminisztérium felülvizsgálatot rendelt el a MANSZ ellen. A nyomozás folyamán többek között kikérdezték dr. Stolpa Józsefné országos elnököt és dr. Csiky Jánosné országos társelnököt. Özv. dr. Csiky Jánosné vallomásában elmondta, hogy a Szövetség keresztény alapon szerveződött, „azonban ennek ellenére a szövetségben megtűrtek 1-2 kikeresztelt zsidót is.”

„Gömbös Gyula volt miniszterelnök részéről egy nagyobb állami segítség volt kilátásba helyezve abban az esetben, ha a szövetség tagjai a kormánypártba lépnek be.”

„Lelkes magyar asszonyok tömörültek szép és jó munkát végző csoportokba.”

Dr. Nagy Gyöngyi
történész

Hódmezővásárhely, 2022. október 6.