Január 19. A magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének országos emléknapja. A Magyar Assszonyok Érdekszövetsége minden évben megemlékezés, rendezvények keretében állított méltó emléket az immáron 75 éve történteknek. Idén erre nincs lehetőség, mégse feledkezzünk meg a sokéves tragédiáról.
75 évvel ezelőtt, 1946. január 19-én ezen a napon indult el a magyarországi németekkel az első szerelvény Budaörsről Németországba.
A zárt vagonok látványa ekkor már senkinek nem lehetett szokatlan. 1944 folyamán emberek százezreit vitték el országszerte a pusztulásba. 1944 és 1945 fordulóján aztán újra több tízezer embert hurcoltak el német származásuk miatt szovjet lágerekbe több éves kényszermunkára, ahol az érintettek közel harmada életét vesztette az embertelen körülmények között. Ugyanekkor emberek tízezreit is elvitték a megszállók hadifogolyként.
A német kisebbség tragédiája sem ért véget. 1946-tól éveken át zajlott kollektív bűnösként megbélyegzettként a Németországba űzésük, miután állampolgári jogaiktól, vagyonuktól megfosztották őket.
Ennek során hozzávetőlegesen 200.000 főt űztek el hazájából, ugyanennyien lehettek, akik Magyarországon maradtak, vagy oda visszaszöktek, és éveken át a diszkrimináció legsúlyosabb formáit elszenvedve próbáltak új egzisztenciát teremteni. 1944 és 1948 között, sőt utána is mérhetetlen emberi szenvedést okozott az elhurcolás és az elűzés, amelyet dokumentálni aligha lehet. Ahogy azt a társadalmi, gazdasági kárt sem, amit ezek az igazságtalan és átgondolatlan intézkedések Magyarországnak okoztak. A szétszakított családok, az őseinek házát, birtokát elveszítő emberek, a hazájukból kitaszított ezrek fájdalmát.
Január 19-én erre emlékszünk évek óta. Az emléknapnak azért kell országosnak lennie, mivel az elhurcolás és elűzés nem csak az érintett közösség, a hazai német kisebbségek számára hordoznak fontos üzenetet. A többségi társadalom számára éppígy fontosnak kell lennie az emlékek megőrzésének, átörökítésének, a tanulságok levonásának. Az elhurcoltak, elűzöttek és családjaik szenvedésének csak az adhat értelmet, ha a teljes magyar társadalmat arra emlékezteti és tanítja, hogy származása, anyanyelve, nemzetisége, etnikai hovatartozása miatt senkit nem bélyegezhetnek meg, amiatt nem érhetnek senkit kollektív hátrányok. Január 19-e a múlt egy sötét fejezetének emlékét őrzi, de egyben arra kell figyelmeztetnie mindannyiunkat, hogy soha hasonló eseményeknek nem szabad történnie többé.
“Egy ember halála tragédia. Millióké statisztika.” A (rosszul) idézett sztálini mondás mögött mégis fájdalmas igazság rejlik. Éppen ezért egy szomorú történettel mutatjuk be, milyen tragédiákhoz is vezetett az ún. kitelepítés.
Délnyugat-Magyarország, 1946. A családfő Georg G., kocsmáros, 53 éves. Három gyermek édesapja. A fia, Stefan 1944-ben elesett a háborúban. A két lányát, Elisabeth-et és Theresia-t 1944 végén elhurcolták kényszermunkára a Szovjetunióba, de 1945 végén visszatértek. Elisabeth fertőző betegként ápolásra szorult, így ő és gyermekei 1946-ban kimaradtak a kitelepítésből. A többieket viszont 1946 nyarán, miután mindenüket elvették, vagonokba zárták és útnak indították nyugat felé. Egy lehettek volna a sok ezer kitelepített közül, de másként alakult. Az amerikai megszállási zóna ugyanis átmenetileg nem volt képes több kitelepített fogadására, így az ő szerelvényüket Ausztria területén visszafordították. Telt az idő, és az említett szerelvény sorsa tisztázatlan volt. Haza nem mehettek, mivel a házukat, földjüket már megkapták mások. Így ismeretlen okból a vonatot az akkori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyébe vitték a rajta lévőkkel együtt, Hajós község mellett kellett várniuk, amíg a döntés megszületett. Ami azonban hónapokig tartott, ez alatt a “vagonlakók” kiszolgáltatottságán, szenvedésén kizárólag a hajósiak segítsége könnyített. Lehullottak a levelek, elmúlt az ősz, a tél, és végül 1947-ben a szerelvény újra elindulhat az amerikai zóna felé.
Ekkor azonban már nem mindenki volt rajta. Sokan megszöktek az eltelt hónapok alatt, és visszatértek a szülőfalujukba némi bujkálás után. Georg G. azonban nem. Ő ugyanis beteg volt, a vagonlakók azonban érdemi orvosi ellátásra nem számíthattak. Még 1946 nyarán meghalt, Kalocsán temették el egy jeltelen sírba, ami aztán évtizedekig volt találkozóhelye a kitelepített és az otthon maradt családtagoknak. Szülőfalujában, szintén sírkövet állított neki a család, rajta németül az olvasható, hogy Kalocsán nyugszik.
Georg G. kalocsai halotti anyakönyvében az áll: merevgörcs. A vele lévők arról számoltak be, hogy rettenetesen szenvedett a halála előtt. Szenvedett a fizikai fájdalomtól. És szenvedett attól is, hogy saját bőrén kellett megtapasztalnia az 1940-es évek legfájóbb magyarországi német tapasztalatát: hogy a svábokat sem az ősi, sem az új haza nem fogadta be.
Márkus Beáta történész