Megkérdeztünk néhány közismert személyiséget, mit jelent számukra ez a nap…
Matula Ágnes, a Duna TV Nívó-díjas szerkesztője:
Az UNESCO 1999-ben azért nyilvánította február 21-ét Az anyanyelv nemzetközi napjává, mert a Földön jelenleg használt több mint hatezer nyelvnek mintegy a fele veszélyben van. Ha egy nyelv használóinak száma százezer alá csökken, akkor már veszélyeztetettnek számít, s ha kihalnak a nyelv beszélői, akkor a nép is kihal vele. Ilyen helyzetet ír le Hubay Miklós Elnémulás c. döbbenetes hatású drámája, mintegy figyelmeztetésként a kisebbségben élő magyarságnak is. Most, amikor Ukrajnában olyan nyelvtörvényt hoztak, amely lehetetlenné teszi az ott élő magyar kisebbség természetes anyanyelvhasználatát, akkor ezen a napon hatványozottan kell tiltakoznunk az ilyen jogtalanság ellen. És ugyanígy kell tennünk akkor, amikor Székelyföldön a Városháza feliratot meg kell szüntetni, mert „a magyar időkre” emlékeztet.
Kosztolányi Dezső vallomása kívánkozik ide: „ Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.”
Minden nyelv valamely népnek az anyanyelve, egyformán értékes, és minden népnek természet adta joga az anyanyelvét használni. Az anyanyelvek nemzetközi napján 2017-ben ezek a gondolatok foglalkoztatnak, és eszembe jut a legkedvesebb idézetem Kodály Zoltántól (hiszen ez az esztendő az ő emlékéve is, halálának 50. évfordulója): „Semmi sem jellemző annyira a nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük.” Nem szabad hagyni, hogy ez a szépség fenyegettetve legyen!
Lőwey Lilla irodalomkutató, szövegíró
A NEMZETKÖZI ANYANYELV NAPJA bensőséges gondolatokat indított el bennem, melyek eddigi életem során többször feltörni vágytak lelkemből. Aranydiplomás tanárként visszaemlékszem meghitt irodalomóráimra, amikor magyarságunkról, magyar anyanyelvünkről beszélgettem tanítványaimmal, akik Illyés Gyula alábbi sorait ízlelgették szeretettel a Haza a magasban c. verséből:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
A magyar nyelv és irodalom tanítása, maga a tanári lét, emellett az irodalmi és honismereti fotóalbumok készítésének gyönyörűsége, az irodalomi kutatómunka varázsa mind-mind hozzájárult a bennem kialakult – anyanyelvem iránti – mélységes szeretetnek.
Köszönöm a sorsnak, hogy megajándékozott ezzel a csodálatos érzéssel. Olyan ez, mintha Wass Albert írásában, Angyalok tisztásán élnék:
„… Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet…” Ezek a kincsek mind-mind az anyanyelv szépségét hirdetik: az egy nyelvet beszélők sorsközösségét. Mert sorsközösség a szülőföld, a haza s az otthon is.
Először a család, ahova születtem, határozta meg a sorsomat. A szülői ház, mely az élet lehetőségét adta, az édesapám, az édesanyám, a testvéreim közössége. S az anyanyelv, melynek szavait közöttük szívtam magamba. Bárhol járok az országban, vagy határainkon túl, a dunántúli Veszprém és a Székelyföld vagy a Déli-, Keleti-Kárpátokmagaslatai között, mindenütt gyönyörködöm a mi szép hazánk változatos természeti pompájában, a Kárpát-medence szívbéli tájaiban. Ez a hazám. A hazám, melyben boldog perceket töltöttem Veszprém felé, Erdély felé félúton.
Ez a hazám, mert itt megértik szavaimat, nem néznek rám értetlenül, ha magyarul beszélek. Az a hazám, ahol hozzám hasonló sorsú emberek élnek, akiknek kultúrája, múltja, történelme az én múltam, az én népem kultúrája, történelme. Akiknek szíve dobban az enyémmel együtt, ha kimondjuk, hogy honfoglalás, Árpád, Szent István, Mohács, Bethlen Gábor. S a legfájóbbat: Trianon. Boldog vagyok, hogy felkereshettem a legszebben szóló költőnk szülőházát Nagyszalontán, hogy eljuthattam a rodostói álmodozó-levelező szülőfalujába, megnézhettem a vidéket, ahol a meglelhetetlen sír magába fogadta valahol Segesvár környékén a „világszabadság” költőjét. Öröm volt, hogy a nagyváradi poéta emlékhelyeire bukkanhattam, hogy meglelhettem a magyar festészet szülőföldjét Nagybányán. Megtaláltam Ábel első lépéseinek nyomát a rengetegben, s a helyet, ahol anyánk könnyű álmot ígért. Hogy a Házsongárd jelképpé magasztosult sírhalmai, kopjafái, emlékkeresztjei előtt letehettem – többek között – Szenczi Molnár Albertnek, Apáczai Csere Jánosnak, Tótfalusi Kis Miklósnak, Jósika Miklósnak, Kós Károlynak, Reményik Sándornak, Dsida Jenőnek a kegyelet virágait.
Az én hazám Veszprém városa is, ahol a gyermekeimnek életet adtam, ahol felneveltem őket, ahova hazavárom az unokáimat. S az a kedves, a kis unokák által is igen szeretett bucsini táj, mely akkor is a lelkünkben él, ha nem vagyunk Erdélyben. Ahogy Áprily Lajos is érezte, ha erre a tájra gondolt:
„Küldöm a hangomat, messzire hozzátok,
akiket szeretek, rokonok, barátok.
Hangomat, amelyen annyiszor daloltam,
mikor hegyeitek között vándoroltam.
Küldöm a hangommal szívem is Hozzátok:
szívem dobogását benne hallgassátok.”
Vajda Sándorné tanítónő, önkormányzati képviselő – Belváros LipótvárosMekkora felelősség az írástudóknak, és ezen belül a kisgyermekek tanítóinak az anyanyelv tanítása! Úgy jönnek iskolába, hogy édesanyjuktól, a családtól, az óvónőktől, a környezetüktől már megtanulták a nyelvüket, de a tanítóknak az olvasás – írás tudományát, annak szépségét és örömét kell átadni. Ha ez sikerül, remény van arra, hogy nemzetét, hazáját szerető embert nevelünk.