„Nem szabad megijedni, ha a gyerekeink testi-lelki egészségéről van szó, márpedig minden háborúban, legyen az szó szerint vérre menő vagy ideológiai harc, az ő jövőjük a tét” – Szőnyi Kingával, az Asszonyszövetség elnökével beszélgettünk a háborúról, az LMBT-lobbi hazai térnyeréséről és egy határokon átnyúló kezdeményezésről, amely békéért kiált.

„Asszonyok a békéért” misszió néven indítottatok egy kezdeményezést a háború egyéves évfordulóján. Ki volt az ötletgazda, hogyan indult a misszió, és mit kell értenünk a nemzetköziség alatt?

A misszió teljesen véletlenül indult, Bánné D. Gál Boglárka, a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Közgyűlés elnök asszonya, Kiss Kata énekesnő és jómagam kezdeményezésével. Jó barátok vagyunk egyébként, Katával már több közös akciónk is volt, és fölhívott, amikor Kárpátalján járt, elmondta, mire volna szükség. Én pedig azt válaszoltam, hogy szeretném elindítani az „Asszonyok a békéért” mozgalmat, amelyhez ha csatlakoznának, akkor talán egységbe tudnánk kovácsolni nem csak a Magyarországon és a Kárpát-medencében élő honfitársainkat, hanem azokat is, akik hajlandóak mellénk állni – világszerte.

Kata borsodi, így az első sajtótájékoztatót Miskolcon tartottuk, utána pedig a Fejér Vármegyei Közgyűlés elnökével, dr. Molnár Krisztiánnal találkoztunk. Ő is kifejezte csatlakozási szándékát, és ez azért fontos, mert innentől kezdve a közgyűlési elnökök a polgármesterekhez is fordulhatnak javaslattal, vagy kérhetik a segítséget, amivel szerintem mindenki egyetért.

Kétlem, hogy volna ember ma Magyarországon, aki ne a tűzszünetet és a békét kívánná.

Hát így kezdődött ez a közös út. Bevallom, az eredeti tervem tavaly december negyedike lett volna, az ’56-os asszonyok néma tüntetésének évfordulója, de az élet másképp hozta. Így viszont a böjti időszakban imádkozunk a békéért, és úgy gondolom, ez méltó a magyar asszonyokhoz.

Vannak nyertesei is ennek a háborúnak, de tény, hogy a túlnyomó többség, így vagy úgy a vesztese. Hihetünk-e abban, hogy a valódi döntéshozók meghallják a többség hangját?

Épp a végcélunkra kérdeztél rá. Mert ezt szeretnénk elérni, hogy hallják a hangunkat. Hallják meg a civilek hangját! Mert mi nem adatokat gyűjtünk, neveket vagy e-mail címeket, csak azt kérjük, hogy az „Asszonyok a békéért” Facebook oldalt kövessék, lájkolják, kommenteljék minél többen, írják le, hogy egyetértenek a kezdeményezéssel, mert kizárólag a követőink száma nyom majd a latba. Senki adatait nem akarjuk megszerezni, pláne visszaélni vele, ezt nagyon szeretném hangsúlyozni.

De a hangunk hallatásához mindenképp fontos az, hogy kellő mennyiségű követővel rendelkezzen az oldal, amely ITT érhető el!

Mindemellett a brüsszeli döntéshozókhoz kellene, hogy eljusson ennek a reményeink szerint sok embernek a béke iránti vágya. Ebben bízom, ezért nem csak Magyarországban és a Kárpát-medencében gondolkodom, hanem szerte a világban olyan, velünk azonos gondolkodásmódú emberekben, civil szervezetekben, cégekben, csoportokban, családokban, akik szintén csatlakoznak a kezdeményezéshez.

Hogy be tudjuk bizonyítani, nem lehet sem politikai, sem gazdasági érdekből embereket küldeni a vágóhídra.

Mindig el szoktam mondani, hogy Brüsszelben nagyon sok családos döntéshozó ül, ezért kérdezem: tényleg nem szégyellik magukat azért, hogy más családok férjeit, apáit, fiait küldik a frontra? Miközben az ő hozzátartozóik békésen ülnek a karosszékekben!

Tegyük hozzá, hogy mindezt két világháborún túl teszik, a 21. században.

Így igaz. Von Der Leyen asszonynak hét gyereke van, köztük két fiú, így tőle aztán végképp nem ezt a hozzáállást várnánk! És erről jut eszembe: a misszió nevével ellentétben nem csak az asszonyok csatlakozását várjuk, hanem a férfiakét is.

Jártatok Kárpátalján vagy találkoztatok menekültekkel?

Az érkezőkkel folyamatosan, Kiss Kata pedig rendszeresen jár Kárpátaljára. Megkaptuk az első nagy kérést, és a befolyt adományokból mindenekelőtt ezt szeretnénk megvásárolni: vízpumpát egy iskola részére. Hangsúlyoznám, hogy csak olyan eszközöket fogunk beszerezni, amelyekre igazán nagy szükség van Kárpátalján, de ha arról lesz szó, besegítünk megözvegyült édesanyáknak és félárván maradt gyerekeknek is.

Közhasznú szervezet vagyunk, szigorúan átlátható a munkásságunk, ezért az adományok elköltése is transzparens lesz. A Facebook oldalon folyamatosan jelezzünk majd, mire költöttük a pénzt, természetesen úgy, hogy az adományozottak miattunk ne kerülhessenek veszélybe. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem csak a Kárpátalján tanuló magyar gyerekek megsegítése a cél, hanem az ott élő ukrán gyerekeké is.

A kárpátaljai magyarok mennyire reagálnak egységesen a helyzetre, hogyan élik meg, hogy elviszik katonának a férjeiket, fiaikat úgy, hogy – finoman szólva – a háború előtt sem volt könnyű az életük?

Hát nagyon nem volt az. A mi munkásságunkat sokan ismerik, régóta támogatjuk az ott élőket, több civil szervezettel összefogva, évek óta közösen dolgozunk a megsegítésükön, szóval látjuk azokat az elképesztő nehézségeket, amelyben élnek. És erre jött ez a borzalom, el lehet képzelni, milyen szörnyű helyzetbe kerültek.

Nem tudathasadásos állapot ez kissé?

Dehogynem. Épp tegnap kaptunk egy üzenetet egy tanárnőtől, aki amikor megtudta, hogy megadjuk, amit kért, elsírta magát és azt mondta, hogy szégyell kérni. Nem is értettük. Óriási cenzúra alatt állhatnak, tudunk olyan dolgokról, amelyeket, ha elmondanánk, az érintettek bajba kerülnének. A világhálón mindannyian láthattuk a videófelvételeket a kényszersorozásokról, és közismert már az is, hogy az iskolákban kötelező a 16. életévüket betöltött fiúk adatait leadni. És ez azért elég félelmetes, különösen annak fényében, hogy Donbasszban egy katona négy órát él, miután kikerült a frontra. Miről beszélgetünk?

Egy hívő ember mit kezd azzal, hogy az egymással harcoló felek, pláne a hozzátartozóik, az otthon maradott asszonyok, szülők, gyerekek ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak?

Nekem erről nagyon profán a véleményem, azt gondolom, nem is lehet más. Mi befogadjuk a menekülteket, függetlenül attól, mi az anyanyelvük, mert kötelességünk segíteni.

Nem véletlen, hogy a Facebook oldalunkon 15 nyelven szerepel az „Asszonyok a békéért” szlogen, és ebben úgy az ukrán mint az orosz is nyelv megtalálható.

Egyetlen egy cél lehet előttünk, és az a béke, függetlenül attól, ki milyen országban vagy milyen vallás szerint él. A béke egyetlen megoldása a szeretet. Ez fog össze minket. Teréz anya fogalmazta meg ezt nagyon szépen:

„Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk.”

Ha be is következik a vágyott béke vagy legalább a tűzszünet, itt marad egy ma még ismeretlen határokkal bíró, hazánkkal szemben ellenséges, igencsak frusztrált Ukrajna, állig fegyverben. Két felnőtt fiú édesanyjaként, mindennek fényében hogy látod a jövőt?

Egy amerikai képviselő nemrég azt mondta, hogy az ukrajnai háború támogatása az USA számára kőkemény gazdasági érdek. Később finomítottak ezen, de ettől a tény még tény marad: ez pénzügyi, gazdasági, politikai érdek. És az utolsó ukrán katonáig harcolnak majd. Szóval engem egyáltalán nem tölt el megnyugvással, mi lesz a béke után.

Másik fronton és dimenzióban is folyik egy háború: mi a véleményed az LMBTQ-lobbi hazai térnyeréséről?

Nagyon elszomorító a helyzet. Már a 2010-es évek elején akadtak olyanok, akik küzdöttek azért, hogy emeljék meg a beleegyezési korhatárt a prostitúció visszaszorítása és a lányok védelme érdekében. Egyetértek azzal, hogy 14-ről 18 évre kellene emelni a házasságkötés korhatárát is, azokban a közösségekben pedig, ahol elfogadott a kiskorúként kötött házasság, ott edukációra volna szükség. Nem szeretek Amerikával példálózni, de egy dologban most mégis megteszem:

ott 21 éves kor alatt tilos alkoholt fogyasztani, pedig pár üveg sör egy fiatal számára kisebb veszélyeket hordoz magában, mint egy kamaszkorban kötött házasság.

E tekintetben akár igazodhatnánk is az USA szemléletmódjához. Ha most lenne a gyermekvédelmi népszavazás, azok után, ami a közelmúltban történt, biztos vagyok benne, hogy még eredményesebb lenne.

Vajon ki tudjuk majd védeni azt a globális nyomást, a kulturális bekebelezést, amelynek szemtanúi vagyunk, és a gyerekeinkre zúdul?

Edukáció. Ez a kulcs. Nyugaton már némi visszatáncolás figyelhető meg a gyerekek nemátalakításával kapcsolatban, a pubertásblokkolóktól a műtétig, klinikákat zártak be, törvényeket vizsgálnak felül, szóval, mintha a normalitás fénye kezdene pislákolni. Nekünk, civileknek, egyetlen feladatunk van, hallatni a hangunkat.

És nem érdekel, ha ezzel célkereszt kerül a homlokomra, akkor se engedjük a gyerekeinket indoktrinálni.

Tisztelettel kérdezem, ha B. Zsolt iskolájában már rég tudtak arról, mit művel ez a pedagógiai asszisztens, miért csak annyit kértek tőle, hogy legyen diszkrétebb, és tegye elérhetetlenné a videóit a gyerekek számára?  Hogyan foglalkozhatott továbbra is gyerekekkel? Ki viseli a felelősséget, amiért nem távolították el az iskolából azonnal? Szóval nem szabad megijedni, ha a gyerekeink testi-lelki egészségéről van szó, márpedig minden háborúban, legyen az szó szerint vérre menő vagy ideológiai harc, az ő jövőjük a tét.

Forrás: Civilek.info