A XX. század nagy magyar asszonyai sorozatunk újabb részében dr. Nagy Gyöngyi történész írásával a magyar filmtörténet legnagyobb dívájára, a 33 éve elhunyt Karády Katalinra emlékezünk

33 éve, 1990. február 7-én hunyt el Karády Katalin, a humanista művész

Családi háttér

Karády Katalin, eredeti nevén Kanczler Katalin 1910. december 10-én született Budapest egyik nyomornegyedében, egy hétgyermekes munkáscsaládban. Édesapja cipészsegéd volt, akinek despotikus hajlama igencsak meghatározó volt abban, hogy Karády milyen felnőtté vált, milyen szenvedélyei voltak.

Karády Katalin 1941-ben írta meg első és egyetlen visszaemlékezését arról, hogyan vált színésznővé, valamint, hogy milyen családi környezetből érkezett a siker csúcsára. Ebből a visszaemlékezésből egy szomorúsággal, de mégis vágyakkal teli, szeretetre és megértésre vágyó, őszinte fiatal nő portréja rajzolódik ki előttünk.

A család tehát, amelybe született, nem az a közeg volt, amelyre azt szoktuk mondani, hogy boldog gyermekkort biztosított. Minderről 31 évesen így vallott:

„A Kanczler-lakásban megjelenésem után pontosan úgy folyt az élet, mint azelőtt; az apai terror vasfegyelme alatt nyögött és szenvedett a ház. Apám despota volt, aki akaratát, ha másképp nem ment, ököllel is rákényszerítette a családjára. Ha egyikünk rossz fát tett a tűzre, mind a heten lakoltunk. Megvert valamennyiünket… Mindig szíjjal ütött… szinte mámorosan tudta verni gyerekeit. Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között: folyton rettegve és reszketve a sok „tilos” és „nem szabad” miatt. Tilos volt az újságolvasás és nem volt szabad színházba vagy moziba járni.”

Egy kőbányai munkáscsaládból származott tehát, és az otthoni légkör egész életére kihatással volt.

Iskola és a vágyott szerep

Már tartott a háború, amikor 1916-ban megkezdte iskolai tanulmányait, amelyre így emlékezett:

„Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük; sikerem és előretörésem, azt hiszem, onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és ezt öltözködésben, tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam.”

11 éves volt, amikor az Országos Gyermekvédő Liga gyermeküdültetési akciója keretében először kijutott Svájcba, ahol megtudta, milyen önfeledten játszani és félelem nélkül élni. Az iskolában gyakran szerepelt, verseket szavalt, amely fontos mozzanat volt abban, hogy eldöntse, mi is szeretne lenni. Ahogyan írta:

„Rendkívül élveztem azokat a pillanatokat, amikor a dobogón szavaltam és előttem az ájtatos közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. Úgy éreztem, hogy ez az út a kiválasztottság felé. Engem hallgatnak, rám figyelnek, én vagyok a központ. Minden fellépésem után napokig boldog voltam. És önbizalmam, derűs hangulatom egyenes arányban fogyott a napok múlásával, azután, hogy felléptem.”

Memoárjából azt is megtudhatjuk, hogy pontosan mire is vágyott:

„Az osztály gyakran kivonult operai előadásokra…. Annyira nem szerettem az operákat, hogy az unalmat szinte fejfájdítónak éreztem… Annál mohóbb vágyat éreztem a színház után… Most, amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok több vezető szerepen, filmen, színpadon játszottam, a Vígszínház hagyományoktól megszentelt, kényes színpadán főszerepben léptem fel, de pironkodva leírom és közben körülnézek, nem látja-e senki, én még ma is operettprimadonna szeretnék lenni, körülrajongott, lépcsőn lelibbenő, hermelinpalástos, fejdíszes, büszke testtartásos, igazi primadonna…”

Természetesen a családban ezzel a tervével nem mert előhozakodni, de azért, ahogy írta: „…mindig úgy aludtam el, hogy primadonnának képzeltem magam.”

Első és egyetlen házassága

Az erőszakos apa 1926-ban, Katalin 16 éves korában meghalt, ő pedig 1930-ban, 20 évesen férjhez ment egy jóval idősebb férfihez. Ez a választása egyértelműen az otthon tapasztaltakból kifolyólag történt, és ahogyan ő maga mondta, ezzel felszabadult a családi ház szigora alól, és ettől kezdve szabad volt.

„Ebben az időben fejlődött ki az a szenvedélyem is, – emlékezett – hogy bizonyos tárgyakat gyűjteni kezdtem. Nem tudtam úgy elmenni egy kirakat mellett, hogyha ott olyan retikült vagy pulóvert láttam, amilyen nincs nekem, meg ne vegyem. Az uram csak nézett, amikor este ismét új pulóverben látott, vagy valahol a szoba egyik sarkában friss retikült fedezett fel… Mohó szenvedéllyel gyűjtöttem retikült és pulóvert. Ma két szekrényem van tele ilyesmivel. A múltkor összeszámoltam: háromszáz pulóverem és kétszáz retikülöm van.” 

Azt is mondhatnánk tehát, hogy Karády Katalin nagyon jól érezte volna magát mai világunkban. Az öltözködési mánia, ahogy ő nevezte, egy kifejezési forma volt a számára, és ahogyan mondta: „…pontosan addig a napig tartott, amíg a színpadon érvényesülni tudtam; azóta nem érdekelnek a ruhák.”

Férje, jogosan félve attól, hogy az addig felhalmozott adósság miatt teljesen tönkremegy, 1933-ban el is vált tőle.

Ha azt az embert és nőt szeretnénk jobban megismerni, aki még az első nagy filmsikere előtt volt, ismét csak őt magát érdemes idézni:

„Amikor minden ismerősöm azt hitte, hogy boldog vagyok, hiszen gondtalanul élek, és amit megkívánok, az már a következő percben az enyém is – akkor szenvedtem a legtüneményesebb magaslatokban… Nem születtem társas lénynek. Gyűlölöm a kötöttséget… a szabályos életmódot. Fejgörcsöt kapok attól, ha valaki beleszól abba, amit csinálni akarok. Végeredményben a Gondviseléstől eredő jogom van arra, hogy ha úgy tetszik, reggel kilenckor ebédeljek és viharban, könnyű blúzban menjek ki az utcára sétálni. Innen jellegzetes pontatlanságom is. Ha délután négy órára találkozót beszélek meg, a boldogtalan illető esküt tehet rá, hogy nem leszek ott… Csak semmit szabályosan, gépszerűen, megállapodások értelmében.” „Sokat örököltem apám despota hajlamából, gyakran vagyok ingerlékeny, szeszélyes, követelőző… Aki a környezetemhez tartozik, az kénytelen mindent helyettem csinálni, mert technikai dolgokban olyan ügyetlen vagyok… Nem irigylem azokat az embereket, akiket a sors hozzám sodort…”

Úgy gondolta, hogy ezt az általa elképzelt szabad, független életet a színpadon való érvényesülés hozhatja el számára, ezért a harmincas évek közepétől többször is megpróbálkozott a színészmesterség elsajátításával, de hullámzó kedélye és az önbizalom hiánya miatt mindannyiszor abbahagyta a tanulást.

A felfedezett Karády – 1938 

1938-ban aztán találkozott egy híres újságíróval, Egyed Zoltánnal, akiről az a hír járta, hogy amiből és akiből ő nem tud sztárt csinálni, abból senki más sem. Ő fedezte fel, hogy tehetséges, és ő vitte el Csathó Kálmánné Aczél Ilonához, a Nemzeti Színház egykori színésznőjéhez is, akihez aztán hosszabb ideig járt tánc- és énekórákra. A Karády művésznevet is Egyed Zoltán választotta, és Bajor Gizihez is elvitte, aki szintén csodálta ének- és tánctehetségét, és így nyilatkozott róla: „Titokzatos, rejtélyes, izgató az egész lénye … Bestia típus, halálsugár és szivárvány… veszett és megható káprázása mellett is gyerekes is, szóval: a Nő… Lehet, hogy nem mindenki fogja szeretni, de mindenki pukkadva fogja megnézni, a férfiak pedig őrjöngeni fognak érte. A legnagyobb jövőt jósolom neki.” Nos, Bajor Gizi jóslata bevált: voltak és ma is vannak, akiknek nem a kedvencük, de nagyobb azoknak a tábora, akik szeretik és tisztelik, hiszen nemcsak színésznőként, hanem emberként is tudnak rá tekinteni.

Az 1920-as, 1930-as években a színházi karrierek Budapesten kezdődtek, és jó esetben Bécsben, Berlinben, vagy Hollywood-ban folytatódtak. Abban pedig, hogy valaki a 20. századi Magyarországon ünnepelt színházi vagy filmsztár lett, nagyon nagy szerepe volt a sajtónak. Karády Katalin nevét is hamarabb ismerték az emberek, mint őt magát, mert Egyed Zoltán gondoskodott arról, hogy jó előre beharangozza az új tehetséget. És a Karádyról szóló legendák, amelyekben ma is nehéz eligazodni, ezzel vették kezdetét. A felfedező Egyed néhány évet már a kezdet kezdetén letagadott a korából, közölte, hogy elvált asszony, azért, hogy megelőzze a leleplezést, ez ugyanis igencsak nagy megbotránkozásra adott akkoriban még okot. Letagadta azt is, hogy Kőbányára való, mert arra sem volt még példa, hogy egy munkáscsaládból származó nőből színésznő lett volna. A színészvilág krémje és a közönség tehát hamarabb ismerte a tökéletesnek lefestett Karády Katalint, mint ahogy látta volna, mert hatalmas sajtóvisszhanggal indították útjára a halhatatlanság felé. 

A színpadon először 1939. február 4-én mutatkozott be. Jellemző volt az önbizalomhiányos és a szabályokat nem tűrő Karádyra, hogy tanulás közben többször is vissza akarta adni a szerepet. A kritikusok véleménye a bemutatót követően vegyes volt, de abban mindenki egyet értett, hogy káprázatos jelenség a színpadon, helye van a magyar színházművészetben és előbb-utóbb egy új drámai színésznőt nyernek vele. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa jó érzékkel tapintott rá arra, hogy játékában saját magából, a saját belső, lelki tulajdonából is tud adni, amire más színésznők nem képesek. Való igaz, Karády a filmjeiben mindig olyan szerepet játszott, ahol a meg nem értettsége, a kiszolgáltatottsága, a magányossága és a szenvedése azért tudott hiteles lenni, mert ezek voltak az ő legfontosabb és legjellemzőbb emberi tulajdonságai.

Színházi pályafutása mégsem hagyott mély nyomokat sem a közönségben, sem a szakmát illetően, és ennek csak részben volt az oka az, hogy nem volt olyan drámaíró, aki kifejezetten az ő egyéniségét figyelembe véve lett volna hajlandó darabot írni. A másik ok, amiért a pesti művészvilág nem fogadta be, a magánélete volt. Indulását sok zsidó származású ember segítette, akik egyben a barátai is voltak, és emiatt is rossz szemmel néztek rá.

Az első filmsiker – a Halálos tavasz

A színpadon való első megjelenésével párhuzamosan indult el filmkarrierje is, amely viszont már egyedülálló a háborús Magyarországon. Zilahy Lajos Halálos tavasz című regénye még 1922-ben jelent meg, amely akkor híres bestseller volt. Ennek főszerepét kapta meg elsőként Karády Katalin. A film bemutatójára 1939 végén került sor, és amellett, hogy nagy sikert aratott, nagy botrányt is kavart. A sikernek és a botránynak pedig ugyanazok voltak az okai: a közönség a vígjátékok után ki volt éhezve a drámára, amelyet itt szerelmi tragédia formájában megkapott. A közkedvelt színész, Jávor Pál partnere pedig az a Karády volt, aki teljesen új szerepben mutatkozott be: sokkolóan újszerű volt az Ág utcai jelenetben Karády diszkrét, de mégis sokat sejtető vetkőzése. A sok naiv, törékeny színésznő után személyében egy magas, hús-vér nő jelent meg a vásznon, aki ráadásul még jól is énekelt. Ez az első siker egyedi volt és megismételhetetlen, és megteremtette Karády arculatát a filmvilágban.

1939 és 1948 között 20 nagyjátékfilmben és 4 rövidfilmben játszott főszerepet. 1940-ben kettő, 1941-ben négy, 1942-ben pedig hét film főszereplője volt, és szinte mindegyikben egy új nőtípust, a végzet asszonyát alakította. Népszerűsége csúcsán állítólag naponta több száz levelet kapott, és valamennyire válaszolt is. Pedig ahogy ő maga írta, nem szeretett levelet írni. 1941-ben így emlékezett erre az időszakra:

„A telefonom percenként cseng… Az utcán utánam néznek. Tavaly elkezdtem kalap nélkül járni, divat lett belőle… A pénz kifolyik a kezem közül, bár igazán nem élek fényűző életet. Összesen nincs három estélyi ruhám… a mócsingos pörköltet nem adom a világ legfinomabb lazacáért… gyűlölöm a levélírást és imádom a telefont. Minden vágyam az, hogy legyen egy titkárnőm, akinek lediktálhatom a levelezésemet… Ezzel szemben a telefon… Ha nincs dolgom, tizenkét órát alszom, tízet telefonálok. Általános panasz, hogy a számom állandóan „mással beszél”. Külön örömöm volt, amikor az a drága Posta bevezette az úgynevezett „csoportos beszélgetést”. Azt hiszem, ennek a műfajnak én vagyok a leglelkesebb művelője…” 

Egyed Zoltán egy olyan színpadi színésznőt akart teremteni Budapesten, akinek életmódja az amerikai sztárokéhoz hasonló, ám ez Karády esetében csak részben sikerült. Nem számított azonban, hogy milyen művészi rangot vívott ki magának, egyénisége mégis Magyarország első modern sztárjává avatta, a Karády-jelenség pedig mindenhol jelen volt. A rajongói verseket írtak, lerajzolták, lefestették, énekelték a dalait, sőt a külsejükben is megpróbáltak rá hasonlítani. Hatására divatba jött a nadrág, a nadrágkosztüm, a kihajtott inggallér. A blézerre kihajtott óriási fehér női blúzgallért, az 1941-ben bemutatott Ne kérdezd, ki voltam című film hatására, Karády-gallérnak nevezték el. A rajongók utánozták a hajviseletét, egy időben eluralkodott a kalap-láz is. Karády reklámokban is szerepet vállalt, amelyekben hajsampont, szappant, kalapot, pezsgőt, sőt még teveszőr télikabátot is népszerűsített. Rajongói klubokat alapítottak, ez volt a Karády Katalint Kedvelők Klubja.

Színésznő volt tehát a javából, aki tudatosan alakította a hírnevét, és azt is, hogy mi jelenjen meg róla a sajtóban. Fotók százai készültek róla, amelyek különleges szépségét mutatták meg. Ő maga is rajongott a fényképekért, ahogy 1941-ben vallotta, „Különösen azokért, amelyek engem ábrázolnak… Lakásomban több mint ötszáz felvételt őrzök – magamról. Nem vagyok válogatós; egy amatőr képért is könnyekig hálás tudok lenni.”

Azt viszont kevésbé gondolnánk egy ünnepelt színésznőről, hogy szeretett elmélyedni, olvasni, hogy művelt, intelligens nő volt, és szerette azokat a pillanatokat, amikor önmagával lehetett. Amint írta: „Szeretek otthon lenni, lustálkodni, heverészni, elmélázni és egyszerű dolgokon gondolkozni. Egy hindu pária érzékenységével vágyom a gyöngédségre, arra, hogy jók legyenek hozzám. Boldog vagyok? Ha igen, nem azért, mert az utcán rám mutatnak és azt mondják, ott megy a Karády Katalin. Csak egyért: hogy független vagyok.”

Karády színészi karakterét igazából a kortársak sem tudták meghatározni. Király Jenő egy későbbi tanulmányában filmtörténeti korszakváltást látott feltűnésében. Úgy vélte, hogy a filmvígjátékok helyett Magyarországon is megjelent a „film noir”, amelynek Karády lett a legnagyobb sztárja. Ebben a filmstílusban kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. Ha ennek tudatában nézzük Karády alakításait, aki valamennyi filmjében az ún. vamp nőt, azaz a végzet asszonyát játszotta, azt gondolnánk, hogy azért tudta ezt a karaktert ilyen hitelesen megformálni, mert ő maga is ilyen volt. Kétségtelenül volt benne egy ilyen motívum, és többnyire olyan nőket formált meg, akik egy férfiközpontú világban, éppen nőiességüknek köszönhetően tudtak önállóvá válni, de minden szerepébe belevitte a saját érzékeny, visszahúzódó, távolságtartó egyéniségét.

Ember az embertelenségben

Miután 1941 júniusában Magyarország is belépett a háborúba, két olyan rövid játékfilmben is szerepelt, amely kifejezetten a magyar honvédek számára készült propaganda céllal. Az egyikben fronton harcoló férjének levelet író asszonyt alakított, a másikban katonai kórházba látogatott. Úgy mondják, katonák sokasága tért vissza az ő képét szorongatva. 

A háború alatt ismerkedett meg a magyar hírszerzést és kémelhárítást vezető Ujszászy István tábornokkal, a magyar katonai elit egyik vezető tagjával, aki a háborúból való kiugrásnak is egyik előkészítője volt. Kapcsolatuk az akkori Magyarországon a társasági élet botrányának számított, pedig szándékaik komolyságát az is jelezte, hogy eljegyezték egymást. Mindketten kifejezetten zsidóbarátnak számítottak, és a zsidótörvények meghozatala után segítették zsidó barátaikat. Amikor Karádyt felszólították, hogy hagyjon fel az ilyen kapcsolataival, ő ezt megtagadta. Hogyan is tehetett volna másként, hiszen a zeneszerzői, a szövegírói, általában minden barátja, pályatársa és jótevője zsidó származású volt. A még ekkor is ünnepelt színésznő a háború alatt egyik politikai erővel sem rokonszenvezett, a szélsőjobboldaliak ezért kommunistának, a baloldaliak pedig fasisztának tartották, túl sok volt számukra ugyanis az a polgári humanista magatartás, amely Karádyt magánéletében jellemezte. Magyarország német megszállása után Ujszászy Istvánt a német birodalom elárulása vádjával letartóztatták, Karády Katalin filmjeit és dalait betiltották, majd nem sokkal később a Gestapo kémkedés vádjával, filmforgatás közben őt is elfogta. A nácik úgy vélték, Ujszászyval együtt kémkedett az amerikaiaknak. A vádnak nem volt alapja, de Karády Machita című filmje, amelyben valóban kémnőt alakított, és amelyet ekkoriban vetítettek a mozikban, jó ürügyként szolgált arra, hogy a magas rangú katonával kapcsolatban álló színésznőt is elfogják. Az 1944. április 19-én történt letartóztatás legfőbb oka azonban az volt, hogy segített a zsidó barátain, és ez köztudott volt. Budapesten ekkor már három lakása volt, amelyekben embereket bujtatott. Egyik zeneszerzőjéért, G. Dénes Györgyért Újszászyval együtt ment ki a frontra, hogy hazahozza a munkaszolgálatból. Mintegy 20 gyermeket is megmentett. Karádynak sokszor felróják, hogy a háború alatt is óriási összegeket kapott a fellépéseiért, arról azonban már kevesebbet beszélnek, hogy a vészkorszakban azért tudta megmenteni sok ember életét, köztük azokét a gyerekekét is, akiket vele együtt vittek ki a Duna-partra!!!, hogy végezzenek velük, mert minden ékszerét eladta, és minden pénzét a megvesztegetésre használta fel.

Karádyt három hónapig tartotta fogva a Gestapo, és a legutolsó bűnözőként bántak vele, megkínozták, a hajánál foga kilógatták az ablakon, kiverték a fogait, megerőszakolták, és mindezt azért, mert az egyébként provokatív, dacos és lázadó Karády tisztességes és ember tudott maradni az embertelenségben.

Azt, hogy 1944-ben embereket mentett, nem érdemnek, hanem emberséges cselekedetnek tartotta, és mivel emiatt nagyon sokat szenvedett, erre csak évtizedek múlva derült fény, és még akkor sem szívesen beszélt róla. Az egyik megmentett gyerek későbbi vallomása alapján részesítették 2004-ben a Világ Igaza kitüntetésben.

1945 után

1945 után pályája teljes fordulatot vett. Még néhányszor játszott az Operettszínházban, rövid időre teljesült az álma, hogy operettprimadonna legyen, 1947-ben és 1948-ban még két filmben szerepelt, de ezután csak vidéken kapott fellépési lehetőséget. Vőlegénye további sorsa máig tisztázatlan.

A végzet asszonya nőtípusra, amelynek Karády ikonikus alakja volt, a Rákosi-korszakban már nem tartottak igényt, az új nőideál sokkal puritánabb, egyszerűbb volt, 1949-től filmjeit, dalait hivatalosan is betiltották, így 1951-ben elhagyta Magyarországot. Egyik leveléből tudjuk, hogy miközben átlépte a határt, megállás nélkül sírt.

16 évig Brazíliában élt, majd 1968-tól New York-ban telepedett le, és barátnőjével együtt egy kalapszalont vezetett. Az emigrációban még zárkózottabb, távolságtartóbb és magányosabb emberré vált, mint egész addigi életében, de humanista művész maradt, aki ezután is támogatta színésztársait.

Amikor a Kádár-korszakban haza akarták hívni, stílusosan egy kalapot küldött maga helyett, pedig mindig honvágya volt, és tervezte, hogy egyszer hazatér. Ez azonban már nem adatott meg neki, mert 1990. február 8-án elhunyt.

Ennek a különc, magyarul különlegesen szépen beszélő asszonynak a legtragikusabb szerepe a saját élete volt, amelyben a váratlan fordulatokat azonban mindig nagy lelki erővel vészelte át, és ezt az is könnyítette, hogy nem felejtette el, honnan hová érkezett.

„Aki a sötétség éveit elfelejti, nem érdemli meg azt a napot, amely ma rásüt.” Karády Katalin (1910-1990)

Dr. Nagy Gyöngyi, történész

Hódmezővásárhely, 2023. február 7.