A Magyar kultúra napja alkalmából Kégl Ildikó publicista adott interjút a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének. Írta: Szőnyi Kinga.
Életszag címmel a közelmúltban jelent meg legújabb kiadványa. A lélektani novellák műfajába tartozó írásművek témája javarészt a férfi-nő kapcsolat, a szerelem. Az örökzöld témák ugyanakkor nem épp könnyed stílusban íródtak és egészen mély, olykor megrázó mondanivalóval társulnak. A filozófia és pszichológia határán egyensúlyozó szépirodalmi alkotások különleges csemegét kínálnak az olvasóknak. Ezúttal rendkívül szuggesztív, a képzeletre erősen ható novellák születtek tollából, amelyek nem zárulnak mindig happy enddel. Ezért is kapta az Életszag címet a könyv?
Kégl Ildikó – Fotó: Karizs Mónika
Kétségtelen, hogy ezek a novellák nem éppen olcsó szórakozást ígérő olvasmányok, mindezt már a címmel is igyekeztem sugallni. Teljes agykapacitást kívánnak meg, az olvasó maradéktalan ráhangolódását az adott történetre. Koncentrációjáért cserébe ugyanakkor kap valamit a befogadó; maradandó élményt, megoldási mintákat, önismeretet, a felismerés képességének erejét, példáját. Az életszag szót kifejezőnek találtam szó szerinti és átvitt értelemben is, hiszen az életről írok és percepciókról. Ha úgy tetszik, magának az életnek az észleléséről. Ennek pedig egyik formája a szaglás – a legkomplexebb és legősibb érzékelési módunk –, amihez emlékek sokasága tapad. Randevúk, csókok, érintések, amelyekre talán már nem is emlékszünk, aztán megérzünk egy illatot és megrohannak az elfelejtettnek vélt emlékképek. Ám a kellemes, aromás, bódító szagok mellett – amit a köznyelvben illatoknak mondanak –, vannak fojtó, szúrós szagok is. Tulajdonképpen erre a kettősségre, ezekre az ellentétekre épülnek fel a történeteim. Hogy mikor érezzük fojtónak az élet szagát, s mikor aromásnak.
Az Életszag hangoskönyv formájában is terjed – ha fogalmazhatok így –, hiszen az aromás és fojtó szerelmi történetek CD formájában is megjelentek a közelmúltban, méghozzá ismert színészek keltették életre az Ön történeteit. Erről mit lehet tudni?
Az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg december elején a hangoskönyv, ami tulajdonképpen egy válogatást tartalmaz az azonos című novelláskötetből. Az említett irodalmi társaságnál bevált gyakorlat, hogy időnként – neves színművészek közreműködésével – ilyen formában is megörökítenek kortárs alkotásokat, amelyek különféle pályázatokon sikerrel szerepelnek. Jómagam is így kerültem a szerkesztőség horizontjába, „A férfi, aki túl alacsony volt a boldogsághoz” című novellámmal, amelyet Mucsi Zoltán keltett életre. Ezen felbuzdulva a kiadóval közösen elhatároztuk, hogy megjelentetünk egy önálló CD-t, ami kizárólag a saját szerzeményeimet tartalmazza. Így látott napvilágot a könyvem válogatásaiból készült Életszag című hangoskönyv, amelyen öt novellám hallható, Nemcsák Károly és Seres Ildikó színművészek tolmácsolásában.
Mint például „A szőkelelkű nő” című. Ez talán az egyik legsikeresebb mű, több irodalmi díjat is kapott, antológiákban szerepel. Mit jelent szőkelelkűnek lenni? Lehet akár egy barna hajú nő is szőkelelkű?
Bizony, sőt! Egy rendkívül szenzitív, túlemocionalizált nő a novella főhőse, aki borzasztóan szenved egy régi élmény, egy fájó emlék miatt. A lélek és a test egységének története ez, amelyben azt mutatom be, milyen rombolást tud végezni a testben egy-egy lelki eredetű probléma. Lépésről-lépésre illusztrálom, hogyan emészti fel koncepciózusan és kíméletlenül a testet a lélek sérülése, különféle pszichoszomatikus tüneteket produkálva. A sugárzó szépségű, energikus fiatal nő az őt ért lelki trauma miatt elszürkül, kórosan lesoványodik, az elmeháborodás jelei kezdenek mutatkozni rajta. Majd egy nap történik valami; minden megmaradt erejét segítségül hívva visszaidézi egykori énjét és hirtelenjében olyan felsimerésre jut, amivel képes meggyógyítani önmagát. Ez esetben tehát a szőke szó egy minőségjelző, ami a gyermeki ártatlanság, a jóság, és főképp a túlérzékenyég szinonimája. És ilyenformán természesetesen lehet szőkelelkű egy barna, vörös, vagy akár egy fekete hajú nő is. Mi több, egy férfi is.
A történetekből arra következtetek, hogy tanult pszichológiát.
Így van, méghozzá a szakma legkiválóbb képviselőitől és mitagadás, meglehetősen intenzíven fel is használom személyiséglélektani tanulmányaimat, ám ez inkább csak egyféle plusszként jelenik meg a novelláimban. Szeretném hangsúlyozni, szó sincs arról, hogy tömény szakzsargonnal teli tudományos mű kerülne ki a kezeim közül, egyértelműen szépirodalmi alkotásokról van szó, amelyekbe becsempészek egy kis elfojtást, komplexust és olyan folyamatokat, amelyek a tudattalanban zajlanak.
A „szőkelelkű” kifejezéssel tulajdonképpen egy új szót alkotott, de a „Gyapjú kabáttá vált történet” és a „Kalácsba gyúrt elfojtás” is érdekes, szuggesztív címek, olvasásra inspirálják az embert.
Életem egyik legnagyobb adományának tartom, hogy magyar nyelven írhatok. Ki is használom az anyanyelv adta potenciál minden előnyét, szenvedélyesen szeretek játszani a szavakkal, azok árnyalataival. Erre nemcsak íróként van lehetőségem, több anyanyelvápoló szervezetnek is tagja vagyok. Tömérdek szóképet használok, tele vannak allegóriával a történeteim. Alázattal, de kreatívan igyekszem szavakból mondatokat építeni – ám, ha úgy adódik, hogy még ebben a lenyűgőzően gazdag magyar nyelvben sincs tökéletesen megfelelő szó például egy-egy habitus leírására –, akkor fogom magam és alkotok egyet. Meggyőződésem, hogy ennél a műfajnál, amit én is képviselek órisái jelentősége van annak, hogy milyen nyelven alkot az ember. A lélektani novellák más nyelven nem lennének ennyire kifejezőek, bizonyos szóképeket ugyanis egész egyszerűen nem lehet megalkotni egy háromezres szókincskészletből.
Ezek a lélektani novellák elgondolkodtatóak és tanulságosak, de meglehetősen nehéz olvasmányok. Rétegirodalommal pedig sosem lehetett megszólítani széles közönséget. Ettől nem tart?
Ha tartanék sem tudnék mást csinálni. Az ember szocializálódik valahogy, az értékrend, amibe belenevelődik, a kulturális, tudományos közeg, a hite, a tanulmányai, mind-mind meghatározzák látásmódját, árnyalják preferenciáját. Tudom, hogy manapság, a felületesség korában, abban a társadalomban amit fogyasztóinak becézünk, nem divatos mély tartalmat közvetíteni az emberek felé, de engem ez hidegen hagy. Öltözködést illetően igen, de szellemi téren nem nagyon érdekel, mi a divat. Íróként és a Magyar Hírlap újságírójaként is az időtálló dolgok érdekelnek, nekem valahogy csak a valódi értékek láttán csillan fel a szemem. Próbálkoztam egyébiránt korábban könnyebb műfajjal, ponyvával is, de rájöttem, hogy az nem én vagyok, rendkívül távol éreztem magamtól mindazt. Azt szoktam mondani, hogy nem az ember választ hivatást, épp ellenkezőleg; a hivatás választja ki önmaga számára a megfelelő embert. Engem az írás kiválasztott magának. És úgy tűnik, az a célja velem, hogy egy egészen kis csoporthoz szóljak, akiket értő olvasóknak szoktak nevezni, gondolkodóknak.
