Ma már egyszerűnek tűnik: tizenhárom éve létrejött egy alapítvány, amely az egyedülálló szülőknek kívánt segíteni. Az évek alatt egyre többen megismerték tevékenységét, idén pedig állami támogatással megnyitott egy több mint 400 négyzetméteres központot, ahol számtalan szolgáltatást és programot nyújt. De vajon valóban ilyen könnyű út vezetett ide? Egy édesanyát, aki magára maradt kisfiával, mi ösztönözte arra, hogy közösséget hozzon létre egyedülálló szülőknek? Erről beszélgettem Nagy Annával, a központot működtető Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány kuratóriumi elnökével.
– A kezdeti kétségbeesés, az elkeseredés és az új életünk felépítése ezzel párhuzamosan zajlott. Ösztön, hogy az ember nehéz helyzetben elkezd kapaszkodókat keresni – ezt tettem én is. Az, hogy létrehoztam egy ilyen közösséget, nem azt jelentette, hogy egyszerre megoldódtak a problémáim, hanem azt, hogy kerestem az utat, amely a megoldáshoz vezetett. Az elején nem is tudtam, hogy mibe kezdek, egyszerűen csak vitt a lendület. Minél jobban belemerültem, annál inkább éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van. Egyre több tennivalót láttam. Nekem a családomon, a gyerekemen kívül nem nagyon volt más, amibe ilyen óriási energiákat tettem, amiben ilyen nagy lelkesedéssel tudtam részt venni.
– Mi ragadta magával?
– Talán az, hogy amikor az ember olyanokkal találkozik, aki hasonló élethelyzetben vannak, mint ő, az nagyon erős kötődést jelent. Tizenhárom éve ezzel foglalkozom, de még ma is, amikor bejön hozzám egy szülő, és elkezdek vele beszélgetni, azt érzem, hogy nekünk valami közünk van egymáshoz. Az ember egész életében azt keresi, hogy hol van az ő helye, és úgy tűnik, hogy az enyém itt van.
– Mennyire volt támogató a környezet a kezdetekkor? Ez változott az évek alatt?
– A családtagjaim és a barátaim mellettem álltak, de az emberek többségében eleinte elég nagy volt az ellenérzés. Sokan nem értették, hogy miért kell kiállni a nyilvánosság elé azzal, hogy én egyedül nevelem a fiamat, miért kell erről beszélni, miért kell egy ilyen kellemetlen dolgot szóba hozni.
De aztán egyszer csak valaki mellém állt, és azt mondta, hogy ő is egyedül neveli a gyerekét. És lassan elkezdett nőni ez a kör. Azt tapasztaltam, hogy minél többször hallanak az emberek erről a témáról, annál inkább hajlandók tudomásul venni, hogy ez létezik.
Nem az a kérdés, akarjuk-e, hogy legyenek egyszülős családok, hanem hogy szembe tudunk-e nézni egy olyan helyzettel, amivel mindannyian együtt élünk. Hiszen mindenkinek van rokona, barátja, munkatársa vagy ismerőse, aki elvált, özvegy vagy bármi más ok miatt egyedül van a gyerekével. Háromszázezer család és félmillió gyermek érintett, őket támogatnunk, segítenünk kell.