A XX. század nagy magyar asszonyai: Dr. Csiky Jánosné Hegedüs Irén

A XX. század nagy magyar asszonyai sorozatunk következő részében dr. Nagy Gyöngyi történész írásával a MANSz országos szervezőjére, a 145 éve született a Dr. Csiky Jánosné Hegedüs Irénre emlékezünk 

„Soha eddig egyesületi életben nem vettem részt…”

 „…minden kornak megvolt a Zrínyi Ilonája,  a Dobó Katicája, Lorántffy Zsuzsannája.  A mai válságos kornak Tormay Cécileje  és az ő asszonytábora részt kér és teljes súllyal részt vesz a békerevízióért  folytatott társadalmi munkában.”[1]

Hegedüs Irén 1877-ben született Kolozsváron, a magyarzsákodi Hegedüs családban. Édesapja dr. Hegedüs István (1848-1925), a Budapesti Magyar Királyi Tudományegyetemen a klasszika–filológia tanszék nyilvános rendes tanára, nyelvész, műfordító. Jelentősek Janus Pannoniusra és Petrarcára vonatkozó kutatásai. Édesanyja indali Indali Ida, képesített tanítónő volt. Nagybátyja Hegedüs Lóránt (1872-1943), a Bethlen-kormány pénzügyminisztere. Tanulmányait nagy valószínűséggel Budapesten végezte.

„Édesapám Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Lelkes magyar ember. Mellette – már gyermekkoromban – magamba szívtam a hazaszeretetet és a szabadság eszméjének felemelő érzését, s ezekből az érzésekből a tettvágyat: a haza, a nemzet, a köz érdekében. Ott állandó táplálékot kapott az én lelkesültségem. Az erdélyi lélek sohasem lankadt el – a béke legboldogabb napjaiban is – a legkisebb jelre fellobogott benne az élő hazaszeretet tüzének lángja. Hát ilyen volt az én fiatal lelkem is: lobogó és tennivágyó… Mikor Pestre helyezték át édesapámat, új légkörbe kerültem. Itt – akkor, a békeidők gondtalan napjaiban – lemosolyogták az én – úgy érezték – nem időszerű lelkesültségemet, az állandó lobogásomat. Szinte búskomor lettem. Kolozsvárt például nemcsak az ifjúság, iskolák ünnepelték akkor március 15-ét, hanem a családi körök is – és valamennyi hazafias ünnepet, amiről Pesten abban az időben, a családok sokszor elfelejtkeztek… Hódmezővásárhelyre mentem férjhez. Férjem tiszti főorvos volt, részt vettem az ő munkájában is; a magyar nép, a falu népe felé fordult érdeklődésem, de valami hiányt mindig éreztem… Boldog családi körömben sem hagyott nyugodni az erdélyi lélek… Mikor Tormay Cécile-lel találkoztam, eszméivel, szándékaival megismerkedtem, akkor éreztem, megtaláltam azt a területet, amelyen örömmel, sőt boldogan dolgozhatok. Hét évig voltam elnöke a hódmezővásárhelyi MANSz-nak. Sokféle hasznos munka mellett elindítottuk a háziszövést s mikor férjem halála után Budapestre költöztem, adósságmentesen maradt ott a MANSz háza. Az én bekapcsolódásom Tormay Cécile szervezési munkájának legelején történt, azóta csak elmélyült a munkám a Szövetségben. Kiss Károlynak a MANSz-ból való távozása után elvállaltam a MANSz országos szervezését. Akkor lettem a szervező osztály elnöke a Központban. Sok új csoportot alakítottam; szervezésem legszebb eredménye a hat felvidéki csoport megalakulása. Húszévi rabság után, felszabadultan nyújthatott magyar asszony magyar asszonynak testvéri kezet. Ez volt az én boldog örömem.  A szervezés fontos része volt Budapest kerületeinek megszervezése. Lelkes magyar asszonyok tömörültek szép és jó munkát végző csoportokba.”^[2]

Férje dr. Csiky János (1874, Erdély, Csík vm. – 1925, Orosháza) Csongrád vármegyei tiszti főorvos, Vásárhelykutas harmadik orvosa lett. Házasságot 1899. október 29-én kötöttek a budapesti Kálvin téri református templomban. Csíksomlyói Csiky János 1909-ben került Vásárhelyre, mint MÁV orvos. 1910 nyarán pályázta meg a kutasi külterületi orvosi állást. Csiky Jánost nemsokára a kutasi olvasókör elnökévé választották. Katolikus hívő emberként szorgalmazta a kutasi katolikus templom felépítését. Jó viszonyban volt Gregus Mátéval.

Dr. Csiky János az első világháború alatt ezredorvosként teljesített frontszolgálatot, majd Przemysl eleste után, 1915 márciusában az oroszok fogságába esett. Három éves szibériai fogság után, 1917-ben tért haza az utolsó orvosi csereakcióval.

„Hódmezővásárhely hatalmas tanyai körzetében volt kerületi tisztiorvos az uram, kit véletlenül, mint legfiatalabb s még nem törzskönyvezett tisztiorvost, nem írtak be a nélkülözhetetlen csoportba s így a világháború első mozgósítottjai közé került. Módjában lett volna felmentetnie magát, de a véletlen tévedést nem akarta helyreigazítani, mert Isten rendelésének érezte a behívást s kijelentése szerint szégyelt volna ilyen körülmények között otthon maradni. Így egyedül maradtam a tanyavilágban, gyermekeimmel s a betegekkel, mert hiszen budapesti lány létemre is beleéltem magam az uram hivatásával járó életformámba s mindenben segédkeztem neki. Minthogy külterületi orvosnak nem lehet ragaszkodnia speciális szakmához, a gyógyítás minden ágazatát vállalnia kellett, tehát a kis sebészetet is, melyet kórházon kívül is el lehet, sőt bizonyos esetekben el is kell végezni. Ebben a munkában mindenkor asszisztáltam uramnak.

Még a behívás előtt pár nappal is végeztünk kisebb műtéteket, így egy 52 éves ember magas combtörését tettük gipszbe, majd egy fiatal fiú Achilles-inát varrtuk össze, melyet a kaszával vágott keresztül. Több betegünk feküdt kisebb-nagyobb műtét után a tanyai körzetben. A behívó megérkezése ezeket húsz kilóméternyi körzetben orvos nélkül hagyta. Azonnal jelentettem ezt a városi tiszti főorvosnak és intézkedést kértem. Hamarosan küldtek is egy helyettes tisztiorvost, meghatározott rendelőórára. Azonban a tanyai nép részben a nagy távolságok, részben a sok munka miatt nem tudott az órához alkalmazkodni s így legtöbb esetben a tisztiorvos hiába várta a betegeket, viszont távozása után megérkeztek a szenvedők. Miután a gazdák csak egy-két órai kocsizással tudták betegeiket hozzánk szállítani, így kénytelen voltam a kétségbeesett embereket lelki vigaszban részesíteni, de a segítséget sem tagadhattam meg tőlük, mert igen nagy elégedetlenséget váltott volna ki, ha hiába fáradtak volna. Uram mellett sokat elsajátítottam az orvosi teendőkből, – de természetesen a megvizsgálást és diagnózis megállapítását nem vállalhattam, mert erre orvosi diploma nélkül nem nyerhette, volna engedélyt, így csak azokban az esetekben segítettem, ahol bizonyosan tudtam, hogy az uram mit tenne, hiszen kezemben volt az orvosi naplója is, melyben elő volt írva nemcsak a betegség, de a kezelés menete is. Elhárítottam volna magamtól, de mikor a szenvedő ember könyörgő szemét láttam, mikor éreztem, hogy segítséget vár, kezem biztosan végezte azt a munkát, melyet addig férjem mindenkor magának tartott fent. Kiszedtem az együtt végzett műtétek varratait, levágtam a gipszkötéseket, kiadtam a szükséges gyógyszereket a kézigyógyszertárból. Természetesen a városi tiszti főorvosnak, – ki személyesen jött ki, – mindenről jelentést tettem. Mikor látta, hogy rendben és szépen folynak a gyógykezelések, beleegyezett abba, hogy sürgős estekben intézkedjem, természetesen a diagnózis kivételével. Komoly esetekben azonban a betegeket be kellett küldenem a városba a főorvoshoz. Így folyt ez mindaddig, míg intézkedés történt, hogy bevonult uram helyett állandó helyettest jelöljenek ki.

Munkálkodásom egyik bizonysága a háború által teremtett rendkívüli helyzetekből eredő kényszerűségnek.

Ezalatt az idő alatt a betegek bizalommal és szeretettel közeledtek hozzám, pedig mindig hangsúlyoztam, hogy bár szívesen segítek, de jobban szeretném, ha orvost keresnének fel bajaikkal. Olyan erős lelki kapcsolat szövődött közöttünk, amit, mint fővárosi asszony, magam sem tudtam volna elképzelni addig.

Lassanként kezembe vettem irányításukat. Míg azelőtt bizalmatlanok és zárkózottak voltak velem szembe, most már gazdasági kérdésekben is hozzám fordultak. Megkérdezték, lesz-e eső, vagy nem, összegyűjthetik-e a szénájukat? Szinte szégyenkeztem, hogy olyan titkos erőt tulajdonítanak nekem, pedig e tekintetben csak kiváló aneroidomhoz[3] fodulhattam tanácsért.

Úgy éreztem, – pedig akkor még fiatal voltam, – hogy az egész elárvult tanyavilágnak édesanyja lettem. Neveltem, tanítottam őket, magam köré gyűjtöttem a fiatalságot s Petőfi-versekkel kezdve, hazaszeretetre, hűségre tanítottam őket. Színielőadásokat rendeztem a tanyavilágban, hol sokan voltak, kik még soha nem láttak színházat és mozit. Az előadásnak én voltam írója, főrendezője és betanítója is. Mindez oly hihetetlen élmény volt a tanyai nép számára, hogy még ma is boldogan emlékeznek rá vissza. A harctérre menő vonatokhoz kijártam az asszonyok élén s az asszonyok jószívvel adakoztak a maguk szegénységéből. A táborba is én írtam a leveleket. Vigasztaltam az özvegyeket és árvákat és a bélhurutban tömegesen megbetegedő csecsemők anyját diétás főzésre tanítottam.

Mikor Przemysl elestével uram fogságba került és Szibériában három évig sínylődött, két kisfiammal Budapestre költöztem, hogy taníttathassam őket. De gyakran, főképen tavasszal, – vissza-visszatértem elhagyott otthonomba, bár a csapatszállítások miatt sokszor az ütközőkön kellett utaznom. Tudtam, hogy a nép vár és nem hagyhattam cserben.

De a nép sem hagyott cserben engem.

Hiába jöttek lázító szavakkal a kommün alatt az agitátorok, hiába uszították a tanyai népet családom ellen, éjjelenként gyakran megkoppant az ablakom és sietős szavak hozták hírül a terveket. Őrt álltak mellettünk, hogy bántódásunk ne essen. A nálunk dolgozó orosz hadifogolynak megsúgták, másnap harminc kommunista érkezik házkutatást tartani, s ő tudtomon kívül elrejtett mindent, ami veszedelmet hozhatott volna ránk. Ez a tudat, hogy a tanya népe szeretettel áll mögöttem, fölényes bátorságot fejlesztett ki bennem. Az ellenséges szándékkal közeledő tömeg előtt felemelt fővel sétáltam el mindaddig, míg sorba kalapot nem emeltek előttem. S mikor végül a pesti „elvtársak” gyűlést hívtak össze, hivatlanul én is megjelentem azon. A főigazgató akkor belekezdett a Pókainé című versbe és fenyegetően harsogta felém a szörnyű szavakat: – Egyiknek kegyelem, – a másik haljon meg! Éreztem, de érezte az egész hallagatóság is, hogy két fiamra céloz, s egyik fiam elvesztését szánta büntetésül azért, mert jó voltam a néphez, kezemben tartottam a lelkeket és távol tudtam tőlük tartani a tévtanokat.

Lélekzetelállító csend volt a teremben. Ökölbe szorultak a kezek. ez volt az a pillanat, mikor az „elvtárs” is megérezte, hogy ellene fordult a tanya lelke és most már nem meghódításre váró tömeggel, hanem ellenségekkel áll szemben. Hebegett, hápogott, – s belesült a versbe. S akkor én felálltam. Könnyes szemmel, de nem remegő hangon befejeztem a verset. Fergeteges taps hangzott fel. Az elvtárs riadtan menekült és az első vonattal távozott, mert érezte, hogy a lefojtott düh kirobbanóban van ellene. Isten megsegített, hogy kis világomban lélekjelen létemmel megsemmisíthessem a kommunizmus mérgét.

Most, amikor visszanézek ezekre a vészterhes napokra, áhítatosan adok hálát a jó Istennek, hogy az idők viharában megadta az erőt és képességet kötelességeim felismerésére és teljesítésére.[4]

Dr. Csiky Jánosné a háború alatt Budapesten vöröskeresztes ápolónő volt. „Manninger és Verebélyi egyetemi tanárok mellett teljesített hazafias szolgálatot.” Ezért a szolgálatáért kétszer is kitüntették.

„A román invázió elmúltával – mely alatt pedig mindnyájan erősen szenvedtünk, – a mi magyarjaink teljes nyugalommal, mondhatni apáthiával igyekeztek helyreállítani a rombolás és károk súlyos nyomait… Ezt látva mozdult meg lelkemben az eszme, hogy nem szabad ma, mikor egész hazánk sorsa népünk erkölcsi erejétől függ, nem szabad őket e nagy mozdulatlanságban hagyni! Én, aki soha életemben semmiféle közszereplésben nem vettem részt, egy egyletnek sem voltam tagja, megindultam, egyedül, nagy hazaszeretettel és fájdalommal a szívemben, megmozdítani a pusztát, melyben lakom, s hol a tanítókon, s állomásfőnökéken kívül mondhatni egyedül mi tartozunk az intelligenciához 40-45 km2 területen. Itt nincs jegyző és pap, mint falun, itt csak orvos van, az én uram, mert hiszen ez puszta, vagy tanya, ahogy nevezni akarjuk. Itt rendeztem én első kísérletképpen egy nagy székely ünnepet.”[5]

Csikyné visszaemlékezéseiben arról is beszámolt, hogyan találkozott Tormay Cécile-lel: „…a szörnyű kommün nyomása alatt éltünk. Én feljöttem Budapestre az Alföldről… Egy előkelő társaságban beszélgettünk hazánk szomorú helyzetéről, a kommunizmus romboló hatásáról és a magyar jövő reménytelenségéről. Hevesen kitörtem a vérforraló események ellen és lázadoztam, hogy a férfiak miért tűrtek és hallgattak? Egy hölgy megragadta a kezemet és azt mondta: te Tormay Cécile embere vagy, viszlek hozzá. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy megírta a Régi házat, amelyet karácsonyi ajándékba kaptam s amelyet úgy olvastam, mint ahogy a klasszikusokat olvastuk régen, hozzátartozott a műveltséghez! …Másnap felkerestük Kőfaragó utcai szép otthonában….Lekötelezően szívesen fogadott s felnyitotta előttem hazaszerető lelkét… Feltámadtak Erdélyben töltött gyermekkori emlékeim, fajunkért rajongó, hazaszeretettől fűtött lelkesedésem, melyben neveltek, – s amelyért Budapesten a felsőbb iskolákban kinevettek. Soha eddig egyesületi életben nem vettem részt, de hazaérve Hódmezővásárhelyre, több lelkes asszonnyal együtt megszerveztük csoportunkat.”[6]

A MANSz hódmezővásárhelyi köre 1921. április 24-én alakult meg a városházán. Első elnöke Barabás Istvánné, társelnöke dr. Csiky Jánosné, igazgatója a város polgármestere, Soós István lett.

Sopron visszatérése alkalmából Csikyné 1922. január 26-án a leghűségesebb városba utazott: „Mondhatom, oly fölemelő benyomásokat szereztem, amiért érdemes volt 17 óra hosszat utazni gyorsvonaton ebben a nagy hidegben. Volt olyan meleg fogadtatásban részünk és láttunk olyan lobogó hazafiságot, amelyért útnak indulnék mégegyszer gyalog is. [...] Mikor kimondtam, hogy honnan jövök, oly meleg, percekig tartó tapssal fogadtak, amit el kellett hoznom Vásárhelynek, mert ez a városnak szólott, nem nekem. Szerettem volna, ha odaláthattak volna a vásárhelyiek, ha látták volna azt az 1500 főnyi magas intelligenciájú közönséget, hogy fogadta a vásárhelyiek üdvözletét, a megértést, a megbecsülést, a testvéri jobbot, melyet feléje nyújtottunk.” ^[7]

1922. március 26-án a Vásárhelyre érkező Bethlen István mellett korteskedett:

„Félve lépek a dobogóra, mert ez igazán nem az a hely, ahol asszonyok beszélni szoktak. S hogy mégis megteszem azt: egy egységes asszonytábor, a magyar asszonyok kívánságára teszem, hogy kifejezzem azt a sok bizalmat, azt a nagy reménykedést, melyet Bethlen István gróf honmentő munkájához fűzünk. Mi nem akarunk résztvenni a politikai harcokban, pártviszályokban. Mi csak olyan egyént támogatunk, kiben nemzeti és vallási eszméink megvalósítóját látjuk. […] Mi magyar asszonyok érezzük a helyzet komolyságát, s megértjük e szomorú idők szellemét, s ugy érezzük, hogy kötelességünk kilépni eddigi békés nyugalmunkból, hogy kettős hivatást vegyünk vállainkra. […] A mi női hivatásunk a háztartásban is a rend, béke, nyugalom és szorgalmas munka fenntartása. Nem lépünk ki tehát asszonyi mivoltunkból akkor, mikor a hazánkban, ebben a nagy közös háztartásban bele akarjuk vinni sok magyar asszony dolgos kezének munkáját, a könyörületet és emberszeretet, a rend helyreállítását. Mi így politizálunk!” Barabásné ezt követően ismét elismerő sorokat tett közzé Csikyné szövetségi munkájáról: „A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége büszke arra, hogy soraiban tudhatja dr. Csikynét nemcsak annyiban, hogy beiratkozott, hanem azért, mert nincs munka vagy feladat, melyet túl nagynak vagy igen kicsinynek látna, ha arról van szó, hogy arra a munkára szüksége van a Szövetségnek.”^[8]

„A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége büszke arra, hogy soraiban tudhatja dr. Csikynét nemcsak annyiban, hogy beiratkozott, hanem azért, mert nincs munka vagy feladat, melyet túl nagynak vagy igen kicsinynek látna, ha arról van szó, hogy arra a munkára szüksége van a Szövetségnek.”

1922-ben bejutott a parlamentbe a Szociáldemokrata Párt, s Kéthly Anna személyében a második magyar országgyűlési képviselőnő. A MANSz kommunistaellenessége miatt nem tudta elfogadni Kéthly Anna személyét. Ahogyan Tormay Cécile, úgy vélekedett erről Csikyné is:

„Csak nőket képvisel, de nem magyar nőket, mert a magyar nő nem a vörös zászlót ismeri jelvényének – ezeréves magyar szenvedéssel megszentelt jelvényeket ismer csak: a piros-fehér színt és a háromszínű lobogót.” Csikyné, 1922, MAL

„…az egyetlen nőképviselő, Kéthly Anna nem szólhat a magyar asszonyok nevében, mert ő egészen más felfogást képvisel.” Tormay Cécile, 1922

1922. április 30-án egyéves születésnapját ünnepelte a vásárhelyi MANSz-fiók. Ekkor Barabás Istvánné és Csiky Jánosné lemondott, de a közgyűlés újra őket választotta meg.

1922 novemberében az országos közgyűlésen Csikyné képviselte a vásárhelyieket:

„Én a nagy magyar Alföldről jövök és sok hódmezővásárhelyi magyar asszony üdvözletét és együttérzését hozom. Eddigi munkánk csak alapvető, kezdeményező munka. Mi nehéz feladat előtt állottunk, mikor a MANSz eszméinek magját akartuk elvetni azon a talajon, melyen végig szántott a kommunizmus és a román megszállás. Előbb a beteg talajt, a zárkózott lelkeket kellett előkészítenünk, hogy újra fogékonnyá váljanak. A mi küzdelmünket nem értik meg azok, kik romlatlan, hazafias, lelkes területen virágzó eredményeket értek el. Eljöttünk hazulról nagy számmal, hogy beszívjuk itt a forrásnál a lelkesedés erejét a további küzdelemhez. De mielőtt tovább mennénk, úgy kell tennünk, mint a férfiaknak, akik harc előtt seregszemlét tartanak. Ki kell választanunk, hogy kit viszünk magunkkal, mert igen súlyos a mi feladatunk, kemény küzdelmeket kell vívnunk, ha célt akarunk érni. Sok hit, mélységes hazaszeretet kell hozzá, hogy győzhessünk. Látjuk, hogy legnagyobb embereink mily titáni harcot vívnak a belső és külső ellenséggel. Ezzel a titkos, belső ellenséggel kell nekünk asszonyoknak megküzdenünk, mely belopózik a legzártabb körökbe, rést üt, beköltözik az emberi lelkekbe és tönkretesz minden igaz törekvést. Ezért indulhatunk csak megbízható és fanatikus társakkal útnak. Ne jőjjenek velünk, akik kishitűek, ne a kicsinyeskedők. Nem visszük magunkkal a gőgöseket, ne jőjjenek, akik hiúságnak, divatnak, pénznek bálványát hordják szívükben. Akik nem értik a mi nagy, láthatatlan munkánkat, – hiszen látható eredményeink is vannak, háziipar, nyomorakció, – mely azonban mind csak eszköz a nagy célhoz a lelkek kibékítésére és eszméink befogadására. A mi munkánk azonos a misszionáriuséval, ki elmegy az ő hitével, az Isten igéjével a vadak közé, hogy azokat emberré tegye. A mi feladatunk nehezebb, mi elmegyünk az internacionálisak, a destruktivek közé, hogy azokat magyarokká tegyük. A haldokló szabadság írója, a leghíresebb római történetíró a hanyatló erkölcsök korában írja, hogy csak azon korszakokban keletkeznek új erények, amelyekben megbecsülik az erényeket. S ha, amit Isten ne adjon, nem lesz elég erőnk, hogy a hitetlenekbe hitet s a közönyösökbe hazaszeretetet csepegtessünk, akkor se csüggedünk. Mienk, – a mi asszonyi kezünkbe van letéve Magyarország jövője, a gyermekek s az ifjúság. Az ő romlatlan lelkükbe rajzoljuk be a keresztény, integer magyar haza képét. Ez a mi nagy láthatatlan munkánk, – mellyel szemben megtörik minden belső és külső ellenség ereje, – meg, – még a bálvány, a pénz hatalma is. Ne jőjjenek velünk, csak azok, kik megértik a mi eszméinket, – akiknek ily erős a hitük és így szeretik a hazájukat!” ^[9]

1923. szeptember 23-i közgyűlésükön Barabás Istvánné lemondott az elnökségről, helyette a polgármester feleségét, dr. Soós Istvánné Ábrai Arankát választották meg. Ugyanekkor dr. Csiky Jánosnét külterületi elnökké választották, de a kutasi asszonyok kezdettől fogva a vezetőjüknek tartották.

A cserediák-akció keretében a vásárhelyi MANSz vendégeként az 1920-as évek elején érkezik Vásárhelyre Hugo Hartung német diák, aki Barabás Istvánéknál és a vásárhelykutasi Csiky családnál is vendégeskedik. Csikyné a regényben Ilonka néven szerepel.

A központi Szövetség 1923. december 8-án tartott, V. országos közgyűlésén Hódmezővásárhely nevében ismét dr. Csiky Jánosné szólalt fel: „Hódmezővásárhelyről jövök és sok-sok magyar asszony üdvözletét hozom. Abból a városból, mely hideg és tartózkodó minden új eszmével szemben, de ha azt egyszer a szívébe fogadta, akkor aztán azt onnan sem idők, sem emberek ki nem űzik. Vásárhely konzervatív város, azért fogadta el nehezen a gondolatot, hogy legyen oly női szervezet, mely nemcsak kizárólag jótékonysággal foglalkozik… Eddig a gazdatársadalom, mely városunkban túlsúlyban van, távol tartotta magát tőlünk. Most azonban örvendetes közeledés történt. A Gazdaasszonyok Egyesülete belépett a Szövetségbe… A keresztény sajtó, mely eddig szintén hidegen viselkedett velünk szemben, most meleg támogatásban részesít. Szövőtelepünk iránt is kezd felébredni az érdeklődés. 5 géppel dolgozunk… Eddig mindig azt kérdezték tőlünk, mi az a MANSz és mit akar tulajdonképpen!? Ma már ismernek és értékelnek.”^[10]

Dr. Csiky Jánosné 1924–1928 között a vásárhelyi fiók ügyvezető elnökeként számos megemlékezést szervezett, pl. március 15-én, május utolsó vasárnapján – Hősök napján (általában iskolákkal együtt), a trianoni gyásznapon. Emellett verseket szavalt, darabokat rendezett, beszédeket mondott. Erre az időszakra esik Tormay Cécile 2. látogatása Vásárhelyen – 1925. jan. 17.

Csikyné részt vett 1925-ben Papp-Váry Elemérné szobrának avatóján is: „Legelsőnek Hódmezővásárhely rózsákból és szegfűkből készült, nemzeti színű szalaggal átkötött csokrát tette le Csiky Jánosné Vásárhely Magyar Asszonyai nevében.”

A vásárhelyi MANSz, ahogyan a központ is, támogatta az egyetemi ifjakat: „Ennek a szobának az ajtóján Vásárhely város címere díszeleg, hirdetve azt, hogy ennek a szobának nyolc lakóját – nyolc főiskolai hallgatót – a vásárhelyi asszonyok mintegy gyámfiaikul fogadták azzal az elhatározással, hogy ezt a nyolc tanuló ifjút addig az ideig, míg tanulmányaikat be nem fejezik, erejükhöz képest gyámolítani fogják.”

Csiky Jánost 1925. február 14-én súlyos baleset érte. A még mozgó vonatról szállt volna le Orosházán, de a vonat alá csúszott, és mindkét lábát elveszítette. 1926. december 14-én hunyt el.

Csikyné a vásárhelyi MANSz 1927-ben alakult leány cserkészcsapatának szervezőbizottsági tagja lett. A 70. sz. „Losonczy Anna” cserkészcsapatot már a saját székházukban avatták fel.

1928-ban Csikyné a fővárosba költözött és ettől kezdve 15 éven keresztül a MANSZ központi Szövetségének munkatársa volt. Az 1930-as években sokszor visszatért Vásárhelyre, pl. 1931-ben Tormay Cécile egyik kísérője volt, amikor az írónő harmadszorra járt városunkban.

1928-tól előbb a MANSZ elnöki osztályát vezette, majd 1930 májusától Kiss Károly országos főtitkár helyére lépett, és ő lett a felelős az országos szervezésért. A kezdetek óta több mint száz csoportot szervezett meg vidéken, és az ő nevéhez fűződik Budapest kerületeinek megszervezése is. 1939 őszétől kezdve elkezdte szervezni a MANSz-csoportokat a Felvidéken, később Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken.

„…szervezésem legszebb eredménye a hat felvidéki csoport megalakulása.”

Ott volt, amikor Sátoraljaújhelynél megnyílt a magyar határ 1938. október 22-én: „Nemzetiszínű zászlókat vittem magammal: sándorfalvai MANSz csoportunk szőtte ezeket … Alig tudtam elmondani rövid beszédemet. Könnyek fojtották el szavaimat. De nem kellett szégyenkeznem miattuk: katonásan állt velem szemben az őrnagy, de az ő arcán is végigperegtek a könnyek.”

De részt vett a kolozsvári bevonuláson is: „Szóval le nem írható az a felséges kép, ami elénk tárult a Kolozsvári-főtéren, mikor a Főméltóságú Úr ünnepélyes bevonulását vártuk. […] Szinte elképzelhetetlen, hogyan tudta befogadni Kolozsvár ezt az embertömeget? Alig van közéleti nagyság, akit ott nem láttunk volna. Asszonyok, pompás díszmagyarban. […] A Kormányzó Úr hitvese, a MANSz fővédnöke, fehér csipkével díszített fekete díszmagyarban jelent meg. […] Mindenütt öröm fakad, amerre lépnek, de soha ilyen szívszaggatóan, lelkesítően és könnyekig meghatva nem énekelte még magyar tömeg a Himnuszt.”

Először 1937. december 8-án, másodszor 1940. december 8-án választották meg a MANSz országos alelnökének. Ezt a tisztségét 1944 tavaszáig töltötte be. Az 1944. március 8-i országos tisztújító közgyűlésen országos társelnöknek választották. 1939-ben közéleti munkásságáért kormányzói kitüntetésben részesült.

„Mikor Tormay Cécile-lel találkoztam, eszméivel, szándékaival megismerkedtem, akkor éreztem, megtaláltam azt a területet, amelyen örömmel, sőt boldogan dolgozhatok.”

Tormay halála után ő volt az egyik, aki a leginkább szorgalmazta első országos elnökük emlékének ápolását. 1938 elejétől a Kőfaragó utca már Tormay Cécile nevét viselte; 1938. április 2-án leleplezték a MANSz által készíttetett márvány emléktáblát az ekkor már Tormay Cécile utca 3. szám alatti ház falán; 1943. június 1-jén leleplezték carrarai márványból készült, egész alakos szobrát. 1943-ban lemondott a szervező elnökségről, de nem hagyta el a MANSz-ot. Irányítása mellett alakult meg Vásárhelykutason „az első és egyetlen tanyai csoport”, 1944 áprilisában.

1946. február 28-án a Belügyminisztérium felülvizsgálatot rendelt el a MANSZ ellen. A nyomozás folyamán többek között kikérdezték dr. Stolpa Józsefné országos elnököt és dr. Csiky Jánosné országos társelnököt. Özv. dr. Csiky Jánosné vallomásában elmondta, hogy a Szövetség keresztény alapon szerveződött, „azonban ennek ellenére a szövetségben megtűrtek 1-2 kikeresztelt zsidót is.”

„Gömbös Gyula volt miniszterelnök részéről egy nagyobb állami segítség volt kilátásba helyezve abban az esetben, ha a szövetség tagjai a kormánypártba lépnek be.”

„Lelkes magyar asszonyok tömörültek szép és jó munkát végző csoportokba.”

Dr. Nagy Gyöngyi
történész

Hódmezővásárhely, 2022. október 6.